Csak itt ülök egy kávézóban, ahol igazi tejszínhabot adnak a kávéhoz. Van egy csap a falban, abból nyomja ki. A piac sarkában van a kávézó, a nő elég mogorva. Nem direkte mogorva, csak az a magyaros vendéglátás, hogy ha a vendég eléggé igyekszik, borravalót hagy, kedveskedik, de nem túl közvetlen, hogy az már szemtelenség legyen, akkor. Majd akkor 3-4 alkalom múlva, mikor már látszik, hogy szinte törzsvendég vagyok, hogy belefektetem a pénzt és az energiát, akkor már beletesz ő is egy kicsit a kapcsolatba. Akkor már mosolyog, ha vicceset mondok, tudja, hány cukorral iszom a kávét; megkérdezi, hogy "akkor a szokásosat". Ilyenkor összenézünk, vendég és vendéglátó, az egyenlet két oldala.
Hanem addig ne várjak sokat. Adhatok borravalót, nem bánja, elfogadja; meg is köszöni, ha jó napja van. De közben, ha van éppen ott, más törzsvendégekkel jópofizik; különben újságot olvas vagy csak néz maga elé. Hogyan telik el egy napja, nem tudom. Nem is boldogtalan, az unokái bizonyára szeretik, játszik velük, nem is szükségtelenül szigorú, épp csak azt tiltja meg, amit muszáj, bedugni a villlát vagy a Barbie lábát a konnektorba, kigombolni a kardigánt a hidegben, hideg vizet inni egyből futkározás után, kiizzadt testtel. Máskülönben kedves és laza.
Kedvesnek lenni tényleg erőfeszítés, kell hozzá energia. Talán fiatal korában, erőtől duzzadóan rámosolygott olyik kuncsaftra, hadd örüljön. Akkor még annyi volt az energia, hogy bőven jutott az idegennek, szórhatta a mosolyokat. Elmúltak az évek, most már tartalékolni kell, hogy jusson az unokáknak. Az se biztos, hogy egyáltalán a férjének marad, miután lehúz egy ilyen kemény napot a piacon. Furcsák a népek, az egyik koffeinmentes kávét kér, amit tart ugyan, éppen ilyen esetekre, de hát micsoda marhaság. Aki kávét akar inni, az igyon kávét. Aki álmos, fáradt, vagy csak fel kéne dobódni ebéd után, akkor jól jön egy fekete. Különben minek? A koffeinmentes kivitel fából vaskarika. Csak az ilyen modern öltözetűek isszák, akik bármilyen ócskának látszik a ruha, mégis drága. Akik nem öltönyben járnak, hanem farmerben, pólóban, furcsa ruhákban, állítólag mégis annyit keresnek, mint az ügyvédek és fogorvosok.
A tejszínhab csak azért kell hogy legyen, mert az járt kávéhoz mindig is. A furcsa-ruhások nem kérnek, azok laktózmentes tejjel isszák a kávét, a koffeinmenteset, ha már, ugye. Olyanok, mint a faxnis gyerekek, csak éppen ötzresek kandikálnak ki a zsebükből. Akkor már jobban megéri kiszolgálni őket. De mosolyt nem kapnak, az nem eladó, a mosoly szívből kell hogy jöjjön, azt ki kell érdemelni. A mosoly nem árucikk, mint egyes amerikai boltokban a filmek szerint, igazi mosoly csak két ember között van, ha már kialakul közöttük valami viszony.
