Hány forint egy mosoly

Csak itt ülök egy kávézóban, ahol igazi tejszínhabot adnak a kávéhoz. Van egy csap a falban, abból nyomja ki. A piac sarkában van a kávézó, a nő elég mogorva. Nem direkte mogorva, csak az a magyaros vendéglátás, hogy ha a vendég eléggé igyekszik, borravalót hagy, kedveskedik, de nem túl közvetlen, hogy az már szemtelenség legyen, akkor. Majd akkor 3-4 alkalom múlva, mikor már látszik, hogy szinte törzsvendég vagyok, hogy belefektetem a pénzt és az energiát, akkor már beletesz ő is egy kicsit a kapcsolatba. Akkor már mosolyog, ha vicceset mondok, tudja, hány cukorral iszom a kávét; megkérdezi, hogy "akkor a szokásosat". Ilyenkor összenézünk, vendég és vendéglátó, az egyenlet két oldala.

Hanem addig ne várjak sokat. Adhatok borravalót, nem bánja, elfogadja; meg is köszöni, ha jó napja van. De közben, ha van éppen ott, más törzsvendégekkel jópofizik; különben újságot olvas vagy csak néz maga elé. Hogyan telik el egy napja, nem tudom. Nem is boldogtalan, az unokái bizonyára szeretik, játszik velük, nem is szükségtelenül szigorú, épp csak azt tiltja meg, amit muszáj, bedugni a villlát vagy a Barbie lábát a konnektorba, kigombolni a kardigánt a hidegben, hideg vizet inni egyből futkározás után, kiizzadt testtel. Máskülönben kedves és laza.

Kedvesnek lenni tényleg erőfeszítés, kell hozzá energia. Talán fiatal korában, erőtől duzzadóan rámosolygott olyik kuncsaftra, hadd örüljön. Akkor még annyi volt az energia, hogy bőven jutott az idegennek, szórhatta a mosolyokat. Elmúltak az évek, most már tartalékolni kell, hogy jusson az unokáknak. Az se biztos, hogy egyáltalán a férjének marad, miután lehúz egy ilyen kemény napot a piacon. Furcsák a népek, az egyik koffeinmentes kávét kér, amit tart ugyan, éppen ilyen esetekre, de hát micsoda marhaság. Aki kávét akar inni, az igyon kávét. Aki álmos, fáradt, vagy csak fel kéne dobódni ebéd után, akkor jól jön egy fekete. Különben minek? A koffeinmentes kivitel fából vaskarika. Csak az ilyen modern öltözetűek isszák, akik bármilyen ócskának látszik a ruha, mégis drága. Akik nem öltönyben járnak, hanem farmerben, pólóban, furcsa ruhákban, állítólag mégis annyit keresnek, mint az ügyvédek és fogorvosok.

A tejszínhab csak azért kell hogy legyen, mert az járt kávéhoz mindig is. A furcsa-ruhások nem kérnek, azok laktózmentes tejjel isszák a kávét, a koffeinmenteset, ha már, ugye. Olyanok, mint a faxnis gyerekek, csak éppen ötzresek kandikálnak ki a zsebükből. Akkor már jobban megéri kiszolgálni őket. De mosolyt nem kapnak, az nem eladó, a mosoly szívből kell hogy jöjjön, azt ki kell érdemelni. A mosoly nem árucikk, mint egyes amerikai boltokban a filmek szerint, igazi mosoly csak két ember között van, ha már kialakul közöttük valami viszony.

Kotta és szabadság

Egy barátom felnőtt korában kezdett el zongorázni. Az első órán azt mondta neki a tanárnő: a zongorázás végtelenül szabad dolog. Az egyetlen szabály az, hogy pontosan azt játszd le, ami a kottában áll; azon túl viszont azt csinálsz, amit csak akarsz. Amikor meghallottam ezt a történetet, először azt hittem, a tanárnő cinikus vagy tréfás körítéssel mindössze azt közölte, hogy nála nincs helye az egyénieskedésnek, a kottát kell követni és kész. Hozzá kell tennem, hogy nem játszom semmilyen hangszeren.

Forrás

Most már másképp értem a zongoratanárnő mondatát. Egy kezdőnek már az is kihívás, hogy egyáltalán megközelítőleg eljátsszon egy darabot, hibátlanul követve a leírt hangjegyeket, ütemeket és egyéb finomságokat. Egy kezdő nem lát túl ezen az alapfeltételen, számára az a bizonyos szabad terület nem létezik. Aztán ahogy egyre jobban belegyakorolja magát a zenélésbe, kezdi megtapasztalni, hogy a kotta szerinti játék nem a végcél, hanem a belépő egy sokkal tágasabb világba.

Amikor az első számítógépes programjaimat írtam, napokig görnyedtem a gépnél, hogy végre az csinálja a program, amit akarok tőle. Az elemi feladatoknál ez sikerült is, de mihelyt egy kicsit nagyobb fába vágtam a fejszémet, úgy éreztem, fölém nő az a csökönyös gép, és képtelen vagyok elmagyarázni neki, milyen működést várok tőle. Ha az egyik helyen megváltoztattam a programot, máshol elromlott; a másik helyen kijavítottam, erre egy újabb helyen jelent meg a hiba. Jó néhány évig birkóztam így a géppel, és észre sem vettem közben, hogy lassan kitanultam a csinját-bínját, és egyre kevésbé birkózom.

Pontosabban: más szinten van, amivel birkózom. Az már nem jelent problémát, hogy elmagyarázzam neki, mit akarok. Az első szoftvert, amivel pénzt kerestem, három hétig írtam. Ma nagyjából egyetlen nap elég lenne hozzá. Manapság olyan kérdésekkel birkózom, hogyan lehet megírni úgy a programot, hogy később könnyű legyen módosítani, hogy olyan gyorsan fusson, amennyire a felhasználók igénylik, hogy működjön sokféle környezetben. Ma már azt mondanám, mint annak idején az a zongoratanárnő: a szoftverfejlesztésnél csupán arra kell ügyelni, hogy megfeleljen a követelményeknek. Azon túl viszont azt csinálsz vele, amit akarsz.


“Csak a kereteket kell betartani, azon túl viszont teljes a szabadság” – úgy látszik, ezt a szabályt minden területen újra és újra meg kell tanulnom. Most éppen azzal küzdök, hogy életemben először teljes munkaidős állást vállaltam. Bár rugalmas a munkaidő, ez átlagban mégis napi nyolc órás elfoglaltságot jelent. Amikor panaszkodósabb kedvemben vagyok, vagy éppen szűknek találom a mozgásteremet, akkor úgy érzem magam, mint egy rabszolga, akinek minden perce be van osztva reggeltől estig. Elképzelem, hogy egy jóindulatú ismerősöm azt mondja mosolyogva, csak a napirendet kell betartani, azon túl viszont azt csinálsz, amit akarsz. Nos, ha ezt mondaná, nem állnék jót magamért.

A helyzetben az a gonosz, hogy csupa olyan tevékenységgel van tele az életem, amit szeretek. Bármelyik részt hagynám ki, hiányozna. Reggel óvodába viszem a gyereket, kissé sürgetem, hogy időben odaérjünk, hogy aztán majd én is időben érjek a munkahelyre. Munkaidő után megint a gyerekkel és a párommal vagyok, aztán vacsora, fürdetés. Ekkorra már elfáradtam annyira, hogy üveges tekintettel tudok csak a párommal néhány szót váltani. Utolsó erőmmel intézem azokat a privát dolgokat, amire napközben nem volt időm vagy energiám. Kipréselek még magamból tíz-húsz percet, amit az aktuális projektemre fordítok. Legvégül este az ágyban azt teszem, amit hajdan a felnőtt-lét legkínosabb velejárójának tartottam: a könyvből egy-két oldalt olvasok, és már alszom is.

Ez még csak az alap. Erre jönnek az egyéb tevékenységek, a terápia, a találkozás a barátaimmal, a párommal való randi és az az egyre fakóbb, ugyanakkor egyre fájdalmasabb vágy, hogy szabadságra menjek ebből az egészből, beüljek a moziba titokban, utána csak mászkáljak az utcán, kötöttségek és határidők nélkül.

Tudom – vagy inkább remélem –, hogy eljön az az idő, amikorra megtanulok ezek között a kötöttségek között élni, és meg fogom látni azt a hatalmas területet, ahol mindent szabad. Még nem látom, és ha ezt valaki nagyon az orrom alá dörgöli, könnyen dühbe jövök.

Három hónap a homályos kutatás jegyében

Összefoglalom, hol tartok most, mire jutottam az elmúlt 3 hánap alatt. Ezzel az összefoglalással még nem az célom, hogy más is megértse, sőt élvezetesnek találja. Ez még leginkább csak önmagamnak szóló jegyzet.

Egy alkotási módszert akarok létrehozni,

• amelyet teszteltem magamon
• teszteltem másokon is
• és működik

Arról szól, hogyan vigyünk végig valami halvány ötletet, tegyük hozzá mindazt, ami közben eszünkbe jut, és hogyan juttassuk el másokhoz, hogyan gazdagítsuk vele a világot. Röviden: hogyan segítsük megvalósuláshoz az ötletet.

Azoknak szánom, akik túl sok dologhoz értenek, és benne vannak valamilyen (önbizalomhiánnyal küzdő?) elitben.

Mellékelek példákat magamtól, bemutatomm, hogyan alkotok, vállalva a saját korlátaimat, pl. hogy tudok ugyan rajzolni egy kicsit, de nem olyan jól.

A módszer próbája nem csak az, hogy önmagát létre akarom hozni vele, hanem egy másik mű is, ami konkrétabb, közelebb áll a szoftverekhez. Ez arról szól, hogyan lehet örömmel programozni, hogyan juttassuk el a halvány gondolatot a hatással bíró megvalósulásig. És szerintem a programozási nyelvek története éppen arról szól, hogyan igyekeztek erősíteni ezeket a tényezőket.

Ezt a két művet úgy hozom létre, hogy a munkahelyem is profitáljon belőle. Továbbá a PhD-mhez is hozzájáruljanak. Kutatási alapfogalom lehet a gondolat megvalósulási mértéke (Idea Realization Value), ami a számvitelhez is passzol.

A módszertan egyik fontos tulajdonsága, hogy rendszeres és tematikus gyakorlatokra épít 12 témakörben (ezeket is le fogom írni részletesen). Másik tulajdonsága, hogy mindenkinek abban is segít, hogy létrehozza a saját módszertanát.

Lehet, hogy ez az egész túl ambiciózus vállalás. Mi lehetne egy kis része, ami jól megvalósítható?

Egy homályos kutatás kezdete

Az alábbi feljegyzést még nyáron írtam, augusztus 17-én, Zadarba érkezésünk napján. Úgy tekintek rá, mint egy fontos folyamat első lépésére. Bár nem minden úgy alakult azóta, mint akkor elképzeltem, az itt vázolt kutatást most is folytatom. 

Ez az első feljegyzés a sorban, amelyet remélhetőleg még sok fog követni. Ezzel kezdek egy kutatást, amiről egyelőre csak homályos elképzeléseim vannak. Összefoglalom, amit tudok.

Terjedelem: minél több dolgot feljegyzek, amit látok, hallok, olvasok vagy eszembe jut. A feljegyzés lehet egy fotó, idézet egy könyvből vagy akár a Blikkből. Nem zárok ki semmilyen területet vagy témát, hiszen bárhol kincsre bukkanhatok. Ezek a gyűjtés szempontjai.

Kutatásom nem egy hipotézisre épül, nem egy előre kitűzött célra irányul, hanem egy vízió felé próbálok haladni. Rengeteg ötlet és gondolat fut át a fejemen, számtalan izgalmas dologgal találkozom a világban. Ezek egy része megtalálja a helyét valamelyik projektemben, pl. hallok egy érdekes sztorit, és azt később beleszövöm egy cikkbe vagy előadásba. A gondolatok legnagyobb része azonban elvész, és csak abban reménykedhetem, hogy megtapadnak a tudatalattimban, ahonnan szükség esetén előugranak. De hogy tényleg létezik-e tudatalatti, és hogy ott tényleg megőrződnek a fel nem használt gondolatok, azt nem vehetem biztosra.

Az a vízióm, hogy ezeket a gondolatokat összegyűjtöm és feldolgozom. Ezáltal ki fog alakulni valamilyen rendszer, valami szervezőerő, és a különálló gondolatforgácsokból néhány összefüggő alkotás születik. Lesz egy tartalomjegyzék vagy egy Readme-fájl, amely felsorolja az önálló alprojekteket.

Bízom abban, hogy a vízióm egyre tisztább és világosabb lesz, ahogy haladok felé. Ezek a vízió szempontjai.

Nem elég összegyűjteni a feljegyzéseket, hanem folyamatosan fel kell dolgozni őket. A feldolgozásnak négy módszerét ismerem:

• A megalapozott elmélet kutatási módszertan (Grounded theory)
• Gerald Weinberg terméskő gyűjtögetős módszere (Weinberg On writing: The fieldstone method)
• Az Újkorban elterjedt tudásösszegzési módszer, a közhelyezés (Commonplacing)
• Ira Progoff napló-terápiája (Journal therapy)

Ezek egyike sem felel meg maradéktalanul a kutatásomnak, bár mindegyik tartalmaz elemeket, amiket érdemes felhasználni. A folyamat előrehaladtával tisztázódik maga a kutatási módszer is.

Jelenleg annyit tudok róla, hogy a már meglévő jegyzeteket folyamatosan újraolvasom vagy legalábbis átfutom, rendezgetem, és a rendezgetést alapján is készítek újabb jegyzeteket. A módszertan azért fontos, hogy minden pillanatban tudjam, milyen lépések közül választhatok. Lehet, hogy a majdani termékek egyike egy kész módszertan lesz, amit más is követhet.

A feljegyzések zömét nyilvánossá teszem az interneten.

Sokoldalú, de nem a legjobb

Gimis koromban volt egy titkos játékom. Amikor irigykedni kezdtem valakire, akkor gyorsan arra gondoltam, miben vagyok jobb az illetőnél. Matekversenyt nyert? Sebaj, én simán megverem csocsóban. Lehet, hogy meg fog jelenni egy verse? De én jobb vagyok nála matekból, a verseny első fordulójába bekerültem. Általában nem kellett sokat gondolkodnom, hamar rábukkantam arra, amiben jobb vagyok. (Ahogy arra még hamarabb, hogy miben jobb a másik, hiszen ebből az összehasonlításból és irigykedésből indult az egész.)

Sokáig szégyelltem, hogy ezzel vigasztalom magam. Meg aztán nem is olyan nagy szó olyat találni, amiben különb vagyok. Ez még a legbénább osztálytársamnak is ment volna, mondván, hogy 21-16-ra megver pingpongban vagy több országban járt, mint én.

Van egy másik, ismertebb játék, amit sajnos nem én találtam ki (hanem valaki más, akinél biztosan ügyesebben zsonglőrködom). Ketten lehet játszani. Kapsz öt üres borítékot és tíz egyforma papírlapot. Oszd szét a lapokat a borítékokba. Ha tetszik, berakhatod egy borítékba az összeset, vagy szétszórhatod őket egyenletesen, vagy bármilyen más arányt kitalálhatsz. Én ugyanígy szétosztom a nálam lévő tíz lapot öt borítékba. Egyikünk sem látja, mit csinál a másik.

Ez után a borítékjainkat az asztalra fektetjük párosával, vagyis minden borítékoddal szemben ott fekszik az én egyik borítékom. Kinyitjuk őket, és megszámoljuk a bennük lévő lapokat. Ha a tiédben van több, kapsz egy pontot. Ha az enyémben van több, én kapok egy pontot. Döntetlen esetén egyikünk se kap. Végigmegyünk az összes borítékon íly módon. Aki több pontot gyűjtött össze, az nyer.

Izgalmas ez a játék önmagában is, nem triviális, hogy mi a nyerő stratégia. Annyi sejthető belőle, hogy nem érdemes egy lapra feltenni mindent, hiszen akkor a többi üres borítékot az ellenfél már egyetlen lappal is legyőzi. A viszonylag egyenletes elosztás több esélyt ígér, bár a mechanikus 2-2-2-2-2 felállást könnyen veri pl. a 3-3-3-1-0.

A játék ebben a formájában tehát elég jól modellezi az én kamaszkori hozzáállásomat. Nem egy területen érdemes kiemelkedő teljesítményt nyújtani, hanem több területen jobbat, mint az átlag. A modell persze sántít is több helyen. Az élet nem olyan igazságos, hogy ugyanannyi lapot osszon mindenkinek. A jó családi háttér és a tehetség önmagában több lapnyi előnyt jelenthet – más kérdés, hogy él-e ezzel az illető. Ugyanígy kevesebb lappal is lehet nyerni, csak gondosan kell megválasztani és végigvinni a stratégiát.

A modell sántít abban is, hogy a valóságban a társadalom nem azt jutalmazza, aki több területen teljesít, hanem azt, aki egy dologban ér el kiváló eredményeket. Képzeljünk el egy focistát, aki azt mondja, hogy bár nem fut olyan gyorsan, mint a csapattársai, de elég szépen hegedül. Valószínűleg nem kerül be a válogatottba. Azt fogják tanácsolni neki, hogy eddzen, és javítsa ki a hiányosságait, a hegedülést pedig hagyja meg hobbinak, ne is említse, amikor fociról beszélnek. Vagy ha nagyobb elhivatottságot érez a zene iránt, akkor tegye fel arra az életét. Gyakoroljon nap mint nap, legyen zenész. Néha majd lejár focizni a haverokkal, ha a sok koncert mellett marad rá ideje.

A világban tehát az a játékszabály uralkodik, hogy az nyer, aki a legtöbb lapot tudja begyömöszölni egy borítékba. Hogy a többibe mi kerül, az magánügy, hobbi, nem érdekes.
Vannak, akik otthonosan mozognak ebben a játékban, és különféle képességeiket sikerül nagyrészt egy mederbe terelniük. Fókuszáltak, kitartóak, eltökéltek. Irigylem őket, most már tisztán és leplezetlenül. Hiába sakkozom vagy zsonglőrködöm jobban, mint ők, mégis övék a siker, a partit ők nyerik.

De kell, hogy legyen a világnak egy olyan szeglete, ahol az én kamaszkori szabályaim szerint játszanak. Ahol az nyer, aki tűzoltó és katona délelőtt, aztán este vadakat terelő juhász. Ahol nem az van előnyben, aki kiváló, hanem aki megtartja természetes gyermeki sokoldalúságát és kreativitását. Ebben a szegletben más dolgokat hoznánk létre mi, akik csak elég jók vagyunk, de több területen, és nem cövekelünk le egyiknél sem. Világ csapongói, egyesüljünk!

Vakmerően

Vak férfi sétál végig a peronon,
botjával szélesen kaszál a földön.
Egy nő eléje ugrik:
jaj, le ne essen!
És beljebb tolja a férfit.
A vak tesz egy-két lépést,
majd visszatér korábbi útvonalára.
Éreznie kell a peron szélét,
hogy tudja, merre jár.

Akik nem meditálnak és nem járnak terápiába

Egyetemista koromban néhány barátommal összegyűltünk és zenéltünk.  Egyikük gitározott, a másik egy üres sörösdobozban kavicsokat rázott ritmusra.  Én pedig énekeltem, rögtönzött dallamra rögtönzött szöveget.  Részegek voltunk, persze, de leginkább a közös alkotástól éreztük magunkat fergetegesen.

Ezt ma már nem tudnám megtenni, mert tudom, hogy hamisan énekelek, és a rögtönzött szövegem is távol áll a tökéletestől.  Akkor megengedőbbek voltunk egymással és magunkkal.  Talán nem is hallottak engem hamisnak, vagy nem tartották fontosnak, hiszen az együtt-zenélés a lényeg.

Az a gyanúm, hogy a magunkra figyelés könnyen válik ártalmassá.  Boldogok, akik nem meditálnak és nem járnak terápiába?