Az idő urai

Tele volt vevőkkel a bringabolt, Laci pörgött-forgott, magyarázott. Vártam szépen a soromra, haverként nem akartam az életét azzal keseríteni, hogy még én is kérdezősködöm. Fél óra múlva a vásárlók elpárologtak, kettesben maradtunk Lacival. Készültem, hogy előrukkoljak azzal, amiért jöttem. Laci lerogyott a pult mögé, vacakolt egy kicsit a laptopján, a nyomtatóból előbújt egy papír, azt kitépte, összegyűrte, és káromkodott. “Délután két óra van, és nem volt egy nyugodt percem, hogy dolgozni tudjak!”

Elcsodálkoztam, hiszen éppen ez a biciklibolt az élete. Szinte a saját kezével építette fel, hajnalig festette a falakat annak idején, persze mi is besegítettünk. Azért csinálta, hogy egyre többen szeressék meg a bringás életet, jöjjenek hozzá, kérjenek tanácsot. Nála vegyék meg a válogatott cuccokat, ne azokra a gagyi egy-hétvégés gépekre üljenek, amiket a nagyáruházak nevetséges áron sóznak a tudatlanok nyakába, aztán hozzá jönnek sírni. Most pedig itt ül a srác, és bosszankodik.

De nem sokáig csodálkoztam rajta, csupán egy-két napig. Tegnap azon kaptam magam, hogy a laptopnál ülök, és mogorván nézzek bárkire, aki megszólít. Hagyjatok már dolgozni! – üvöltöttem volna. Pedig éppen azt akarták: együtt dolgozni velem. Mi ütött belém, morfondíroztam el, hiszen szeretem, amit csinálok, és szeretek együtt dolgozni a munkatársaimmal. Ezen töprengtem este, miközben végigpörgettem magam előtt a napomat.

Reggel egy nagyobb csoportos megbeszéléssel kezdtünk, igyekeztünk ugyan rövidre fogni, ám így is egy óra hosszat tartott. A felmerült kérdéseket utána két-három fős kisebb csoportokban finomítottuk. Ketten jelezték, hogy csak egy gyors kérdés akarnak feltenni nekem. Odakísértem egyiküket a géphez, mert mutatni egyszerűbb, mint elmagyarázni. Aztán a másikhoz siettem. Közben az elsőnek eszébe jutott még valami, amiről az előbb a nagy sietségben elfeledkezett.

Eközben néztem az órámat, hogyan falják a mutatók a perceket, a fél órákat. Mostanában a Pomodor nevű munkamódszerrel kísérletezem, amely szerint huszonöt perc munka után tartsunk öt perc szünetet. Na jó, a meetinget kivételként kezeltem, hiszen a többiek nem használják ezt a módszert, és mégis csak hogy nézne ki, hogy felállok huszonöt perc után. Bocs, fiúk, egy kicsit pihenek, rögtön jövök. Ha akarjátok, folytassátok nélkülem, vagy lazítsatok ti is. Nem álltam fel, hanem végigültem csöndben. Aztán egy rövid kérdésre mégsem mondhatok nemet. A második is csak öt percet kért tőlem, annyi igazán belefér.

Furcsa, hogy milyen könnyen átadom másoknak az uralmat a saját időm felett – és ahogy elnézem, mások is ezt teszik. Mások idejével rendelkezni hatalom. A főnökhöz illik pontosan érkezni, ő viszont megvárakoztatja, aki hozzá érkezik. Minél nagyobb főnök, annál inkább. Megteheti, hiszen hatalma éppen ebben áll; és még mítoszt is kerítünk e köré, hogy neki rengeteg a dolga, sok embert kell vezetnie.

Ugyanilyen hatalma van a közintézményeknek és nagyvállalatoknak, ahol engedelmesen sorszámot tépünk, sorban állunk, magunkban dohogunk, és természetesnek tartjuk, hogy így mennek a dolgok. Hiába hívják a mobilszolgáltatók vagy a bankok ügyfélszolgálatnak ezt várakoztatást, valójában ki vagyunk szolgáltatva nekik. Ők élnek a hatalmukkal, és kezükben tartják az időnket.

De nem kell ehhez a főnök vagy a nagyvállalat, a családtagjainknak vagy barátainknak, munkatársainknak ugyanígy átengedjük az uralmat. A kollégám elkezd egy végeláthatatlan történetet arról, hogyan vitte állatorvoshoz a kutyáját, én félig leplezett unalommal végighallgatom. Nem szakítom félbe, legalábbis egy darabig nem. Ha már nem bírom tovább, akkor bocsánatkérően annyit mondok, a projektet be kell fejeznem határidőre.

Néha megtéveszt az a kifejezés, hogy szabadidő, és azt hisszük, akkor kiszabadulunk a munkahely kötöttségei alól, és végre a magunk urai lehetünk. De mit kezdünk a szabadidőnkkel? Ilyenkor intézzük el az ügyeket, amihez sorba kell állni. Ilyenkor találkozunk azokkal a sótlan rokonokkal, akiknél türelmesen végighallgatjuk, hogy vitték állatorvoshoz a kutyát. És nem mondjuk itt sem szépen, nyugodtan: most tíz perc szünetet kérek. Nincs semmi különös dolgom, csupán magammal akarok lenni.

A megnyert idő nyomában

Elromlott az idő, másképp működik, mint száz évvel ezelőtt, sőt másképpen, mint gyerekkorunkban. Rohanunk, egyik lábunk az irodában toporog, ahol elhúzódik a míting; másik lábunk már az óvoda lépcsőjét szedi kettesével, hogy ne megint a mi gyerekünk maradjon utolsónak. Eközben testünk dugóba került, a három sávos úton moccanni sem lehet, az autókban zilált tekintetű zombik ülnek, és gyanús, hogy mi is ilyenek vagyunk az ő szemükben. Összeszorított állkapocs, kibírni. Már csak néhány nap, és itt a hétvége, a nyári szünet, a nyugdíj, amikor végre lesz egy kis nyugalom.

Az aktuális guru válláról ráérősen omlik alá a ruha, mosolyog: hová siettek, ostobák? Élj a pillanatnak, ne stresszelj. Lassíts és lazíts. Arra figyelj, ami igazán fontos az életedben. Könnyű azt mondani. Ha csak ennyiből állna, mindenki lassú lenne és laza. Így még azért is rosszul érezzük magunkat, hogy olyan ritkán sikerül a pillanatban élni. Hiszen még a guru is megmondta, hogy a titok nyitja ez.

Mi áll ennek az esztelen tempónak a hátterében? Az, hogy legtöbben nagyvárosokban lakunk, ahol egy nagyobb falu lakossága egyetlen háztömbbe zsúfolódik, és sűrűn egymás mellé építik ezeket a háztömböket is? Vagy az, hogy a piaci verseny egyre feszesebb iramot diktál, és a lemaradókat végleg eltapossák? Vagy ezt az árat fizetjük azért, hogy egyre több lehetőség közül választhatunk, míg végül sírva fakadunk az áruházban, ahol képtelenek vagyunk választani a polcokon sorakozó százhúsz fajta jobbnál-jobb mustár közül?

Ez is egy olyan téma, amelyről több könyv született, semhogy egy emberélet elég volna elolvasni mindet. Nincs könnyebb dolga annak sem, aki praktikusabb ennél, és nem az okokat kutatja, hanem az érdekli, hogyan oldja meg a helyzetet. Az időgazdálkodásról is annyi módszer és könyv látott napvilágot az elmúlt ötven év alatt, hogy megtöltenék egy magánkönyvtár összes polcát.

Ám a NASA egyik kutatócsoportja szerint egészen máshol kell keresni a megoldást. Azt állítják, hogy a fejlett világ időzavarának hátterében elsősorban nem társadalmi vagy pszichológiai okok állnak. A jelenség alapja szerintük fizikai. Shakespeare azt a mondatot adta Hamlet szájába: “kizökkent az idő; ó, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt”. Úgy érezzük, ez csupán költői kifejezés, de valójában a lényegre tapint: az idő mint fizikai létező tényleg elképesztő furcsaságokra képes.

Einstein pusztán gondolati úton arra a rendkívüli felfedezésre jutott, hogy másképpen telik az idő egy gyors űrhajón, mint itt a lassan keringő Földön. És nem arról van szó, hogy más a szubjektív időérzetünk, hanem az idő tényleg másképpen telik.

Képzeljük el egy ikerpárt – kezdte Einstein a gondolatkísérletét. Egyik tagjuk itthon marad, és búcsút int testvérének, aki űrhajóra száll egy távoli naprendszerbe, majd onnan évek múlva onnan visszatér. Mindkét testvér számára sokkoló lesz az a pillanat, amikor viszontlátják egymást. Aki itt maradt, az megőszült, húsz év múlt el fölötte; míg világlátott testvére alig egy évvel lett idősebb.

Ezt a furcsa jelenséget ikerparadoxonnak nevezték el. Számos fantasztikus filmben visszaköszönt, mióta Einstein felfedezte. Pedig nem a fantasztikum világába tartozik, hanem olyan tény, amelyet több kísérlettel bizonyítottak.

A hétköznapokban ezt nem vesszük észre. Amikor a reptéren fogadjuk barátunkat, aki a nyaralásból tér haza, legföljebb azt látjuk rajta, hogy lesült és kipihent, lélekben talán fiatalodott, de neki ugyanúgy egy hét telt el, mint nekünk. Ha egy nagyon pontos atomórát vitt volna a fedélzetre, akkor már mérhető volna a különbség, de csupán töredék másodpercekben. Az ikerparadoxon sokkoló hatásához olyan gyors űrhajó kellene, amilyennel az emberiség még nem rendelkezik – legalábbis nem olyannal, amely személyszállításra alkalmas lenne.

Az ikerparadoxont vizsgálták a NASA kutatói, és azt keresték, milyen körülmények között válik számunkra is érzékelhetővé. Azt a meglepő felfedezést tették, hogy az időérzékelésünk a legtöbb esetben nem szubjektív, hanem nagyon is pontos, és hasonló eredményt mutat, mint a műszerek. Az idő ténylegesen változik, lelassul és felgyorsul körülöttünk. Az idő bakugrásaiért egy chronionnak nevezett részecske a felelős.

Ahol sok chronion halmozódik fel, ott lassan telik az idő; minél nagyobb a sűrűségük, annál lassabban. Ahol viszont lecsökken a chronionok száma, ott felgyorsul az idő. Szervezetünk a chronionok arányának apró ingadozását is észleli a környezetben – a tudósok számára egyelőre még rejtély, hogy hogyan.

Azt is még csak találgatják, mitől és hogyan változik a chronionok aránya a környezetben akár egyéni, akár közösségi szinten. Valamilyen ipari termelés mellékhatása volna ez? Képes a szervezetünk önmagától kibocsátani vagy elnyelni a chroniont? Izgalmas kérdések ezek, amelyek számos tudós fantáziáját birizgatják, ám a NASA nem támogatna komoly összegekkel egy ennyire elméleti kutatást. Ami őket érdekli, az egyetlen kérdés: hogyan lehet a chronionok arányát növelni vagy csökkenteni?

Lehet, hogy néhány éven vagy évtizeden belül ezekre a kérdésekre választ kapunk, és majd befolyásolni tudjuk, lassan vagy gyorsan teljen az idő. Most szinte minden ember zsebében lapul egy készülék, amellyel távoli lévő családtagjával vagy barátjával beszélhet. Lehet, hogy 2020-ban mindenki egy olyan készüléket fog hordani, amellyel beállítja maga körül az időt. A fogorvos várójában ülve feltekeri maximumra, majd elviszi a kedvesét vacsorázni, és ott lelassítja az időt. És ki tudja még, hogyan fogja ez az apró masina átalakítani az életünket…

A két dolog, ami a jó kávéhoz kell

Ez egy semmi kis történet.  Olyan kicsi és jelentéktelen, mint út szélén a gyom, legtöbbször észre sem veszem.  Furcsa is, hogy most mindjárt elmesélem, mert nincsen benne semmi.  Ha felhabosítom, akkor egy női magazinba belefér a desszertek közé mint édes-bús sztori.  Bár talán még onnan is kilóg, hiszen néhány mondat az egész.  Sőt az egész sztori egyetlen mondat, csupán kell hozzá némi előzetes ismertető, hogy érthető legyen.

Tikkadtan ültünk egy parkban az egész napos biciklizés után, a párom, a lányom meg én.  Szeretem ezeket a hétvégéket, csupán egyetlen dolog hiányzik belőlük: nincs mikor kipihenjem őket.  Vasárnap délutánra összemosódik arcomon a boldog, családos mosoly és a zombi-lét üveges tekintete.  Így ültem a parkban is, amikor párom megkérdezte, hogy vagyok.  Mogorván, mondtam neki, mert éppen a zombiság állt bennem nyerésre.  Hozzak neked egy kávét, kérdezte abban a kihalt, vasárnap délutáni parkban, ahol még nem jártunk sosem.  Honnan, csodálkoztam.  Ott van a sarkon egy cuki, mutatott a hátam mögé.  Akkor egy sütit is kérek.

Térült-fordult, öt perc múlva megérkezett.  Kezében kis pohárban eszpresszó, mert tudja, hogy már azt iszom, pedig másfél éve hosszú kávét kértem volna még.  És tudja, hogy tej nélkül, egy cukorral.  Ez az a fajta tudás, amivel a párok rendelkeznek egy idő után, nem csoda.  A csoda tíz perc múlva kezdett számomra derengeni.  Ekkor már javában tekertük a bringát, és észrevettem, hogy mogorvaságomat mintha elfújta volna a szél.  És ez a kérdés: mi tüntette el?

Van erre rögtön két válaszom is.  Az egyik, hogy aznap valahogy kimaradt a reggeli kávém a napból.  Szervezetem hiányolhatta a rendszeresen adagolt koffeint, és most délután végre hozzájutott.  Kedélyemet tehát pusztán a biokémiai folyamatok javították.

A másik válaszom, hogy a szeretettől lett jobb a kedvem.  De milyen különös, hogy nem volt elég ehhez az, ahogy a párom a kávé előtt szeretett.  Még az a gesztus is kellett nekem, hogy beszerezze azt a kávét.

Mondom, hogy semmi kis történet ez, bár azt most sem tudom pontosan, mi történt.  Az jut eszembe, amit nagymamám mondogatott, hogy a jó kávéhoz két dolog kell: jó kávé és szív.  Úgy látszik, igaza volt, ott parkban egy jó kávé volt az, ami jobb kedvre derített.

Ima ateistáknak

A hívők és ateisták között ritkán van olyan vita, amire érdemes odafigyelni. A két tábor leginkább lenézi egymást, azt gondolják a másikról, szegényebb életet él. Kíváncsi lennék egyszer egy olyan párbeszédre, hogy melyikük mit irigyel a másikban.

Nem tartom magamat hívőnek abban az értelemben, hogy számomra elképzelhetetlen letérdelni, imádkozni és bízni abban, hogy amit kérek, az megadatik. Előfordul persze, hogy én is fohászkodom a magam primitív, hitetlen módján, kívánok valamit, bár nem tudom, ki teljesíthetné. Még az is előfordul, hogy fohászom meghallgatásra talál. De kétlem, hogy létezne egy olyan felsőbb lény, aki azzal tölti napjait, hogy a hozzá özönlő kéréseket valóra váltsa – és nem hiszek ebben akkor sem, ha szakállától és személyiségétől megfosztjuk az illetőt, és azt mondjuk: az Univerzum így működik.

Ebben az értelemben tehát nem hiszek, és éppen ezt irigylem a hívőktől. Pontosabban, irigyeltem mostanáig. Nemrég rájöttem ugyanis, hogy imádkozni hitetlenül is lehet, és az hittől függetlenül működik. Hogy lehet ez? Nézzük meg, mi az a két elem, ami jellemző bármilyen imára, akár keresztény, akár mohamedán szájából hangzik el.

Az egyik jellemző, hogy az imádkozó elképzeli azt az állapotot, amit kíván magának. Mivel bízik abban, hogy ez megvalósulhat, sőt hogy nem is az ő dolga azt megvalósítani, ezért szabadjára engedi fantáziáját. Azt hisszük, hogy míg a test kötött, a szellem szabad, és elképzelni bármit tudunk. Ez azonban sajnos nincsen így. A képzeletnek szüksége van arra a bizalomra, hogy roppant kicsi eséllyel ugyan, majd a távoli jövőben, de valóra válhat a fantázia.

Az imádkozó másik jellemzője, hogy nem ragaszkodik ahhoz, hogy pontosan úgy történjenek a dolgok, ahogy elképzeli. Mintha egy vázlatot nyújtana be az isteni gondviselésnek, amely a maga bölcsessége szerint fogja azt alakítani, gyakran előre nem látott módokon. A hívőben megvan az az alázat, hogy ismeri, mennyire korlátos a fantáziája, és beéri azzal, hogy a fohászának a lényege valósul meg, nem szó szerint az, ahogyan elsuttogta.

Elég tehát, ha magunkévá tesszük ezt a két jellemzőt. Elképzeljük a kívánt állapotot, minél pontosabban, minél több részletében. Ha gazdagságról álmodozunk, nemcsak azt képzeljük el, hogyan ropognak kezünk között a bankók, hanem azt is, hogy miben lesz más ettől az életünk. Mit kezdünk a pénzzel? Melyik bankba tesszük? Meghívjuk-e ünnepi vacsorára a barátainkat? Mit fognak szólni hozzá, neheztelnek-e vagy örülnek? Mire vágyunk, hogy a gazdagság megváltoztasson az életünkben? Aztán ha megvan ez a pontos és részletgazdag elképzelés, akkor engedjük szabadon repülni, és várjunk. Lehet, hogy egészen más formában teljesül. Barátaink beállítanak hozzánk vacsorára, együtt örülnek velünk, és ehhez nem kellett megütnünk a lottó ötöst.

Nézz vissza és lépj előre

Az egyik legnagyobb luxus: áttekinteni, amit csináltunk. Amikor nagyon cudarra fordulnak a dolgok, akkor megtesszük amúgy is. Töprengünk, hol rontottuk el, mit kellett volna másképp. Különös zörejeket hallunk a motorházból, de azzal nyugtatjuk magunkat, ha eddig kibírta, akkor még egy utat kibír – aztán az autópálya közepén a leállósávban bosszankodunk, hogy mégis szerelőhöz kellett volna vinni. A válás előtti hónapokban a felek többet foglalkoznak a kapcsolatukkal, mint előtte éveken át. Szóval néha mégis áttekintjük, mit csináltunk, de ehhez a helyzetnek eléggé el kell romlania.

Azért mondom, hogy luxus a visszatekintés, mert közvetlen haszna nincs. A mosógépszerelő kipróbálja még egyszer a gépet, mielőtt kijelentené, hogy elkészült a javítással. Ez is része a visszatekintésnek, és bár nem lesz tőle jobb a mosógép, elfogadjuk, hogy a javításhoz ez is hozzátartozik, hiszen ekkor győzödik meg a szerelő arról, hogy nincsen olyan hiba, ami eddig elkerülte a figyelmét. Ez a kis ráadás-idő bőven megtérül, mert nem nálunk fog jelentkezni a hiba rögtön az első mosásnál.

Ám képzeld el, hogy a szerelő leül egy laptoppal vagy notesszel a kezében, és leír néhány megfigyelést, jegyzetet. A válla fölött átkukucskálsz, mit ír, és ilyeneket látsz. A csavarokat átlósan meglazítani. Amikor a megrendelő azt mondja telefonon, hozzá lehet férni, akkor rákérdezni, hogy nincsenek-e ott csövek vagy ablakpárkány a környéken. Szép szakma ez, gondolod, és milyen jó szakember, hogy lejegyzi magának a tanulságokat. De amikor fizetésre kerül sor, és rájössz, hogy ezt az időt is kiszámlázta, akkor felháborodsz, hogy ne a pénzeden képezze tovább magát. Ha tanulni akar, menjen szépen haza, és ott irkálja le a tanulságokat a saját szabadidejében.

Fordított helyzetben ugyanígy bűntudatunk lenne elszámolni a visszatekintést. Az már időpocsékolás, hiszen nem járul hozzá ahhoz a munkához, amit elvégeztünk éppen. Bár a projektmenedzsment kézikönyv leírja, hogyan kell a projekt végén levonni a tanulságokat, ezek a beszélgetések ritkán szólnak arról, hogy a résztvevők tényleg tanulnak valamit, és azt megosztják a többiekkel. Inkább úgy tekintik, mint annak idején az utolsó órát vakáció előtt, amikor az osztály egy szólamban skandálta: utolsó óra, utolsó nap, nem fog a kréta, nem fog az agy. Végre befejeződött a projekt, ez az utolsó meeting, ne tépázzuk egymás idegeit, legyünk rajta túl szép csöndesen; ne szóljon senki, ne legyen bonyodalom, ne tartson tovább ez az egész a kelleténél.

Azt hisszük, aki sokat foglalkozik valamivel, az egyre jobban fog hozzá érteni. Minél több projektet pörgetünk ki az ujjaink közül, annál jobban értjük majd a finomságait. Ám ismerünk mindannyian kivételeket, akik sokat tapasztaltak, mégis, mintha nem tanultak volna belőle semmit. Sokan akár évtizedeket töltenek el egy pályán, és nem sokkal jobban értenek hozzá, mint a karrierjük legelején. A tanulás éppen abban a látszólagos holtidőben zajlik, amit haszontalannak ítélünk, és kidobunk az ablakon. A tanulás éppen az, hogy visszatekintünk. Feltesszük magunknak a két legegyszerűbb kérdést.

• Mi az, amit legközelebb másképp fogok csinálni?
• Mi az, ami jól ment, és érdemes lesz megismételni legközelebb?

Személyes tapasztalatom az, hogy amikor visszatekintek arra, amit csináltam, sokkal gazdagabbnak és nyugodtnak érzem a napomat. Amikor viszont egyik dologba kezdek a másik után, és nem hagyok időt magamnak arra, hogy levonjam a tanulságokat, akkor egyetlen hosszú hajszába folyik össze az egész napom. És nem arról szól ez, hogy tartok-e szünetet az egyes tevékenységeim között, mert a visszatekintés nem egyenlő a pihenéssel. A visszatekintés alatt még azzal foglalkozom, amivel előtte, csupán a nézőpontom változik. A pihenés alatt már mással foglalkozom.

Az előbb írtam a két legegyszerűbb kérdésről, de ezeknek számtalan változata létezik. Mindenki magának találja ki, mely kérdések segítik leginkább a tanulását. Sőt ezek a kérdések témánként változnak is, másképp tanulok egy terápiás ülésből, mint egy cikkírásból. Mostanában az a sejtésem, hogy a majdani visszatekintő kérdéseket érdemes már az előtt kitalálni, hogy belefognék a dologba.

Segítő kérdések arról, amit írtál

1. Ha ugyanezt a szöveget még egyszer megírnád, mit írnál másképp?
2. Mit változtatnál az írás folyamatán?
3. Amit most írtál, annak melyik részén változtatnál és mit?
4. Mi az a legapróbb módosítás, ami javítaná a szöveget?
5. Miben kap többet az olvasó, ha megteszed ezt a javítást?
6. Miben lesz jobb neked, ha megteszed ezt a javítást?
7. Melyek a szöveg legjobb részei?
8. Hányasra értékelnéd a szövegedet egy tizes skálán?
9. Mi az a szövegben, ami miatt ezt az értékelést kapja és nem rosszabbat?
10. Hogyan tudtál írni egy ilyen szöveget?
11. Miben lenne más az a szöveg, amelyiket egy ponttal többre értékelsz?
12. Honnan vennéd észre, hogy egy ponttal jobbat írsz?
13. Mi tetszhet a szövegedben leginkább az olvasóknak?
14. Hányasra értékelnék a szövegedet az olvasók?
15. Mit mondanának, hogyan sikerült elérned ezt az értékelést?
16. Mit mondanának, mitől nem adnak rá rosszabb értékelést?
17. Honnan vennék észre az olvasók, hogy egy ponttal jobbat írsz?
18. Amikor legközelebb leülsz írni, mi az, amit ugyanígy csinálnál, és mi az, amit másképp?

Meglátni a kincset a másik életében

Belép hozzám a kliens, és hozza a maga ezeregy történetét. Némelyik arról szól, hogyan próbált valamit elérni, és hogyan vallott kudarcot. Azért jön, hogy ezek közül a legfájóbbakat elmesélje nekem is, ahogy másoknak már sokszor elmesélte őket, de az nem nagyon hozott változást. Ám nem csak ilyen történetei vannak. Valószínűleg tele van az élete sikerekkel is, olyan történetekkel, amelyekben próbált elérni valamit, megdolgozott érte, és sikerült neki. Már az a tény is ezt mutatja, hogy eljön hozzám. Hiszen észreveszi, hogy nem stimmel valami, és tesz azért, hogy megváltoztassa ezt. Időt tud szakítani magára, elő tudja teremteni az óradíjamat :), és bízik abban, hogy lehet jobb az élete.

Ha egy buliban futunk össze ismeretlenül, és nem a rendelőben találkozunk, akkor többet hallok ezekből a sikersztorikból. Lehet, hogy beavat életének sötét oldalába is, de összességében kiegyensúlyozottabb képet fest nekem. A terapeutának tehát mintha az lenne a dolga, hogy végighallgassa a borzalmakat, a kliensé pedig az, hogy főleg azokat mesélje el.

Nos, kudarcok sorozatával tölteni az időt nem valami kellemes egyikünknek sem. Én inkább azt szeretném, hogy a terápia folyamata egy újabb sikersztori legyen a kliensnek is, nekem is. Elképzelem, hogy néhány alkalom utan kilép az ajtón, és úgy érzi, jó irányban haladnak a dolgok, és ezt legnagyobb részben magának köszönheti. Van még persze, amin változtatni akar, de ehhez már nem kellek én. Amikor visszagondolok rá, jóleső melegség fog el, hogy megismerkedtem egy újabb ragyogó emberrel, aki eddig is érdekesen és jól kormányozta az életét, most átmerészkedett viharosabb vizekre, és ott is helyt fog állni.

Ám ha összesen néhányszor találkozunk egy-egy ülésre, az kevés idő ahhoz, hogy részleteiben megismerjem az életét. Itt jön tehát a kérdésem: hogyan lehet fél óra alatt legalább meglátni a kincset egy addig ismeretlen ember életében? Tegyük fel, hogy hamar megtaláljuk a kliens életében ezt a kincset, vagyis azokat a történeteket, amelyekben kitűzött egy célt, kitartó munkával elérte vagy közelebb jutott hozzá, és ettől javult az élete. Ha megvannak ezek a sztorik, akkor a kliens fókusza megváltozik, meglátja azokat a képességeit, amelyek más helyzetben segítették. Nekem is könnyebb lesz dolgoznom vele, hiszen rendelkezésre állnak az alapok. Az egész terápia mindössze abból fog állni, hogy elmeséli, hogyan oldott meg egy nehézséget két-három esetben, aztán a homlokára csap, mondván: Hiszen ezt most is megtehetem!