Aki nem beszélt, pedig...

Élt egyszer egy ember, aki nem beszélt. Tudott beszélni, de úgy döntött, nem szólal meg addig, amíg rá nem talált a tökéletes mondatra. Addig is mutogatva kérte el a sót a reggelinél; ügyeit írásban intézte; némán vallott szerelmet, majd bólintással jelzett az anyakönyvvezető előtt. Teltek az évek, és ő elszántan hallgatott.


Megöregedett, háta mögé párnákat polcoltak, úgy ült az ágyban. Mielőtt meghalt, azt motyogta: nem találtam meg. Ám ezt az egyetlen, tanulságos mondatot sem hallotta senki; az ápolója sorozatot nézett a szomszéd szobában.

Eljött hozzám ez az ember élete delén, több évtizednyi hallgatás után. Nem szólt, csak egy papírt csúsztatott elém, amelyen elmesélte ezt a sorsot, amit elképzelt magának. Ezt a sorsot, amit kiműttetne magából.

Elképzeltem, hányszor rugaszkodott neki a szövegnek, hány változatát írta meg, gyűrte össze, hajította dühödten a kukába. Hányszor adta fel és kezdte újra mégis.

Itt ül előttem a történetével, ami még nem történt meg egészen, félúton van a valóság és a képzelet között. Minden kimondatlan szavával egyre közelebb kerül a véghez, amitől menekül.

Talán elérhetnénk együttes erővel, hogy kimondjon egy mondatot. Nem a tökéletes mondatot, még csak nem is az utolsó szavait. Valami hétköznapit, hogy jó napot vagy kérem a sót vagy szeretlek vagy azok a rohadt szúnyogok.

Talán elérhetjük, hogy megszólaljon végre… De nem biztos, hogy az szolgálná a javát. Most mit mondjak neki?

Várok egy kicsit, hátha kitisztul. Itt ülünk, szótlanul. Odakint zajlik az élet.

A fiatalember, aki veled akar találkozni

Találkoztam egyszer egy fiatalemberrel, aki nagy vándorútra indult. Amikor kérdeztem, hová igyekszik, azt mondta, veled akar találkozni.  Meg akarja tanulni tőled azt, amiben olyan jó vagy. Mivel nem ismertelek, tovább faggattam a fiatalembert, hogy miben vagy olyan jó.  Nem árulta el, azt mondta, hogy ezt majd veled beszéli meg.


Azzal nyakába kanyarintotta a hátizsákját, és indult volna tovább. Hová siet, kérdeztem.  Azt felelte, minél előbb találkozni akar veled.  Egy óra alatt megtanulja, amit kell, aztán már fordul is haza, hogy felhasználja.  Egy óra talán kevés lesz, pendítettem meg neki, annyi idő alatt képtelenség megtanulni mindazt, amire neked évek kellettek.  Ó, mondta, egy óra éppen elég arra, hogy megtanuljam az alapokat, amit aztán otthon is tudok gyakorolni.

Elméláztam, mit is mondjak erre a nagy magabiztosságra, de a következő pillanatban már ott se volt.  Ahogy a tempóját elnéztem, hamar odaér hozzád.  Mit fogsz mondani neki?  Mi az, amit olyan jól csinálsz?  És hogyan tanítod meg neki?

Csodát tenni

Azt gondoltam, az emberek igazából azért mennek terápiába, hogy csoda történjen velük. Igyekeztem felnőni ehhez a feladathoz, és csiszolgattam a varázserőmet.

Később rájöttem, csupán azért jönnek hozzám, hogy egy kis kedvességet kapjanak. Hogy azt mondja nekik valaki: örülök, hogy ma jobb kedved van. Vagy máskor azt: jaj de szomorú, hogy elvesztetted a kedvenc fülbevalódat.

Ha ezt megkapják, a csodát már meg tudják teremteni maguknak.

Egy az ezerből

Száz vagy akár ezer részből fog állni, amit írok. Apránként haladok, de nem lépésről-lépésre, hanem összevissza. Talán az agyam van ilyen zavarbaejtően és kuszán huzalozva, talán ilyen ennek az írásnak a természete. Miközben egy újabb darabot csiszolok, nem tudom, hová fog illeszkedni a Nagy egészben.

Olyan ez, mint sorba rakni egy kártyapaklit a vonaton az aprócska asztalon, ahol nincs hely kiteríteni az összes lapot. Képzeld el ugyanezt egy olyan csomaggal, amelynek színei, figurái ismeretlenek, az egyik lapon mindössze két sárga spirál látható a két szemközti sarokban, a másik lap mintha egy apokrif tarot-hoz tartozna inkább. És olyan vastag a pakli, hogy éppen csak befér egy tág araszba a jobb hüvelyked és kisujjad közé; esélytelen, hogy végezz a passziánsszal, tartson bár Szibériáig az út.

Ez hát a kártyacsomag, aminek most nekiállok. Ez az első lapja. Ó, milyen lehet a többi!

Mit üzent nekem a régi kínai

A képen egy kínai és egy európai látható. Régies tusrajz, nehéz eldönteni róla, hogy mostanában készült-e, vagy száz vagy akár ötszáz évvel ezelőtt. Az egyetlen árulkodó jel az európai öltözéke: ez az öltönyszerű szabás nem lehet régebbi százötven évnél.

A kínai a földön guggol, előtte papír. Éppen most fejezett be egy írásjegyet – a testtartásából ítélve egyetlen mozdulattal. Mögötte áll az európai, kicsit pipiskedik, hogy át tudjon lesni a válla fölött, és elolvassa a szöveget. Szája lebiggyed a megvetéstől. A kép aláírásából tudjuk meg, mint mond. “Cselekvés nélküli cselekvés? Micsoda marhaság!”

Állok a kiállítóteremben, és leskiccelem a képet, hogy később pontosan fel tudjam idézni. A kínai írásjeleket külön lapra másolom, majd utána fogok nézni annak is; a másolatom ügyetlen, nem tudok sajnos kínaiul. Ez a cselekvés nélküli cselekvés rémlik valahonnan, ifjúkoromból, amikor összeolvastam mindenfélét, többek között kínai filozófiát, ám egy kukkot sem értettem belőle.

Milyen szerencse, hogy nem lett belőlem filozófus, akkor itt kellene rostokolnom, ebben a múzeumban, vévigmustrálva az összes kiállítási tárgyat. Jegyzeteket készítenék a következő cikkhez, körültekintően, nehogy elsikkadjon valami lényeges, amit a kollégák aztán szememre vetnének.

Milyen szerencse, hogy laikus vagyok, lejegyzem, ami fölkelti a figyelmemet, és veszni hagyom a többit. Lehet, hogy később felhasználom a jegyzetet, és lehet, hogy olvasatlanul hever majd számtalan noteszem egyikében.

Ebben a pillanatban rájövök, mit írna egy mai kínai egy mai európainak, hogyan fogalmazná át azt a régi, furcsa, filozófiai mondatot. “Csak azt tedd, amit nem muszáj.”

Ez éppen az ellentéte annak, ahogyan felépítjük az életünket. Igyekszünk elvégezni, amit kell, amit ránk rótt a sors és a társadalomban betöltött helyünk. Előre köszönünk a szomszéd néninek, betartjuk a jobbkéz-szabályt. Megköszönjük a főnöknek az értékes visszajelzést, noha bokán rúgnánk legszívesebben. Megtesszük, amit kell, csak hagyjanak békén. Hagyjanak egy apró zugot az életünkben, ahol szabadok vagyunk, nem a todo-listák rabjai.

Az a kínai a képen viszont azt mondja, hogy az életnek ez az apró zuga a lényeges. Arra figyelj, mit teszel, amit nem muszáj, amire nem kényszerít sem külső, sem belső erő. És a guggoló kínai mosolyog, százötven év távolából.