Vannak persze olyan nem anyagi javak, amelyeket nem lehet egy csettintésre birtokolni, megszerzésükhöz idő kell. Ilyen például a tiszta gondolkodás képessége – hiába száz ló, katona, ehhez még a királynak is be kell ülnie az iskolapadba, bármilyen párnázott legyen is az.
A világos gondolkodást évszázadokon át úgy tanították, hogy végigrágták Euklidész geometriáról szóló könyvét. Ezt az oktatási módszert maga Euklidész kezdte mint udvari tanító. Az akkori görög király szorgalmasan biflázott heteken-hónapokon át, ám végül kifakadt. Azt követelte matematikusától, mutasson neki egy rövidebb utat. Euklidész tisztelettudóan meghajolt, és annyit felelt csöndesen: a geometriához nincs királyi út.
Utálom ezt a mondatot, és sokan vannak így vele. Feltehetőleg a király is utálta, bár annyit már megtanult addigra, hogy a kellemetlen hírért ne ölje meg a hírnököt. Amit mindannyian hallani szeretnénk, hogy igenis léteznek módszerek, amelyekkel megúszható a sok piszmogás, görcs, verejték. Ha a tudomány el tudja juttatni az embert a holdra, akkor képes kell hogy legyen arra is, hogy egy pohár italba sűrítse a geometriát. Csak felhajtjuk ezt a löttyöt, és máris az agyunkba kerül az egész tudás.
Bárhogy kapálózik a tudomány, hogy nem létezik ilyen mágikus innivaló, mi nem hiszünk neki. Szívesebben hiszünk azoknak, akik azt állítják: létezik. Megvesszük a könyvet, amelyik azt ígéri, két hét alatt elsajátítjuk a befektetés csínját-bínját, és a jövedelmünk a tízszeresére ugrik. Beiratkozunk a tanfolyamra, ahol egy hétvége alatt megszabadulunk negatív hiedelmeinktől és boldogok leszünk. Oly édesek ezek az ígéretek.
Aztán elolvassuk a könyvet, ami nem farag belőlünk milliomost egy hónap leforgása alatt. Sőt ha továbbgondoljuk, rájövünk, hogy nem is lehet mindenkire érvényes a módszer, hiszen akkor nyüzsögnének körülöttünk a gazdagok, és lassanként csak hálóval lehetne szegényembert fogni. Az egyetlen, akinek a könyv biztosan megtízszerezte a jövedelmét nem más, mint maga a szerző, és ő sem a módszerével, hanem a jogdíjakkal kereste a pénzt.
A közgazdász szólt előre, csak nem akartuk meghallani kijózanító, sótlan szavait. Olykor lehet szerencséje valakinek, és hozzáértés nélkül tesz szert vagyonra, de az esetek zömében meg kell dolgozni érte, kitanulni a szakmát és gyakorolni éveking. És néha még akkor is kell hozzá szerencse. Hasonlókat mondott a pszichológus is. Egy traumát nem lehet egyik napról a másikra megszüntetni. Annak feldolgozásához idő kell, elkötelezettség meg egy csomó más tényező, és egy pszichológus vagy pszichiáter segítsége.
A szakemberek között tehát nagy az egyetértés abban, hogy komoly változáshoz hosszú idő kell, sok munka, és természetesen szakemberek. De vajon hihetünk-e nekik? Egy pszichoterapeuta idejét és pénzét abba fektette be, hogy évek alatt gyógyítsa meg a betegeit. Mentális modelljébe nem fér bele, hogy ugyanerre az eredményre néhány hét alatt is el lehet jutni.
Egy évszázaddal ezelőtt a természettudósok krémje lehetetlennek tartotta, hogy egy levegőnél nehezebb tárgy repüljön. Amikor a Wright-fivéreknek sikerült olyan repülőgépet fabrikálniuk, amely a levegőben maradt, ezt néhány újság egyenesen csalásnak bélyegezte. Ha egy olyan szigorú tudomány művelői, mint a fizikáé, képesek ekkora tévedésre, mennyire vehetjük készpénznek például a pszichológia állításait?
Akadnak ugyan ilyen látványos tévedések, de a tudomány a legtöbbször csak teszi a dolgát, halad előre, józanul, unalmasan. Száz esetből egyszer csakugyan melléfog. Sajnos nem tudjuk előre, melyik lesz a száz esetből az az egy. Ahogy mindannyiunknak megvannak azok a történetei, amikor saját hiszékenységünk csapdájába estünk, úgy van olyan sztorija is mindenkinek, amikor egy valószínűtlennek tűnő eszköz működött.
Én például egész gyerekkoromban rágtam a körmömet, a családom nem tudott mit kezdeni vele. Megpendítették, hogy bekenhetnék lótrágyával vagy pirospaprikával, mint annak idején az ő gyerekkorukban kezelték az efféle renitenskedést – de szerencsére nem valósították meg egyik félkomoly fenyegésüket sem. Én pedig kamaszodtam, majd felnőttem, és rendületlenül rágtam tovább a körmömet. Aztán elolvastam egy NLP-s technikát, amivel fél óra alatt megszabadultam ettől a rossz szokástól.
Szemtanúja voltam, hogyan szokik le valaki egy Gestalt-csoportban egy óra alatt a dohányzásról. Láttam, hogyan kapaszkodik vissza a bukás széléről egy kliensem néhány ülés után.
Vagy vegyünk egy ártatlanabb példát, a rajzolást. Beletörődtem, hogy hiába vacakoltam az iskolában kockákkal és almákkal, nincs akkora tehetségem ahhoz, hogy felismerhetően elkészítsek egy portrét. Aztán kezembe került egy könyv a Jobb agyféltekés rajzolásról, kipróbáltam a benne leírt gyakorlatokat, és leesett a állam. Kiderült, hogy sokkal jobban tudok rajzolni, mint hittem. A módszer nem tett csodát, nem varázsolt belőlem Picasso-t egy hét alatt, de elindított egy úton, amely folyamatos fejlődést és sikerélményt jelent.
Akkor gondolkodtam el, miért nem törekszünk arra, hogy a saját területünkön létrehozzunk egy ilyen módszert? Miért ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy a fontos változások fájdalmasak és hosszan tartanak? Lehet, hogy ostobaság szembemenni azzal, amit többen bebizonyítottak, és legtöbbször nekik lesz igazuk… de legalább néha, titokban, otthon a sufniban barkácsoljuk össze a lehetetlent, és próbáljuk ki, hogy tud-e repülni.
