Egy homályos kutatás kezdete

Az alábbi feljegyzést még nyáron írtam, augusztus 17-én, Zadarba érkezésünk napján. Úgy tekintek rá, mint egy fontos folyamat első lépésére. Bár nem minden úgy alakult azóta, mint akkor elképzeltem, az itt vázolt kutatást most is folytatom. 

Ez az első feljegyzés a sorban, amelyet remélhetőleg még sok fog követni. Ezzel kezdek egy kutatást, amiről egyelőre csak homályos elképzeléseim vannak. Összefoglalom, amit tudok.

Terjedelem: minél több dolgot feljegyzek, amit látok, hallok, olvasok vagy eszembe jut. A feljegyzés lehet egy fotó, idézet egy könyvből vagy akár a Blikkből. Nem zárok ki semmilyen területet vagy témát, hiszen bárhol kincsre bukkanhatok. Ezek a gyűjtés szempontjai.

Kutatásom nem egy hipotézisre épül, nem egy előre kitűzött célra irányul, hanem egy vízió felé próbálok haladni. Rengeteg ötlet és gondolat fut át a fejemen, számtalan izgalmas dologgal találkozom a világban. Ezek egy része megtalálja a helyét valamelyik projektemben, pl. hallok egy érdekes sztorit, és azt később beleszövöm egy cikkbe vagy előadásba. A gondolatok legnagyobb része azonban elvész, és csak abban reménykedhetem, hogy megtapadnak a tudatalattimban, ahonnan szükség esetén előugranak. De hogy tényleg létezik-e tudatalatti, és hogy ott tényleg megőrződnek a fel nem használt gondolatok, azt nem vehetem biztosra.

Az a vízióm, hogy ezeket a gondolatokat összegyűjtöm és feldolgozom. Ezáltal ki fog alakulni valamilyen rendszer, valami szervezőerő, és a különálló gondolatforgácsokból néhány összefüggő alkotás születik. Lesz egy tartalomjegyzék vagy egy Readme-fájl, amely felsorolja az önálló alprojekteket.

Bízom abban, hogy a vízióm egyre tisztább és világosabb lesz, ahogy haladok felé. Ezek a vízió szempontjai.

Nem elég összegyűjteni a feljegyzéseket, hanem folyamatosan fel kell dolgozni őket. A feldolgozásnak négy módszerét ismerem:

• A megalapozott elmélet kutatási módszertan (Grounded theory)
• Gerald Weinberg terméskő gyűjtögetős módszere (Weinberg On writing: The fieldstone method)
• Az Újkorban elterjedt tudásösszegzési módszer, a közhelyezés (Commonplacing)
• Ira Progoff napló-terápiája (Journal therapy)

Ezek egyike sem felel meg maradéktalanul a kutatásomnak, bár mindegyik tartalmaz elemeket, amiket érdemes felhasználni. A folyamat előrehaladtával tisztázódik maga a kutatási módszer is.

Jelenleg annyit tudok róla, hogy a már meglévő jegyzeteket folyamatosan újraolvasom vagy legalábbis átfutom, rendezgetem, és a rendezgetést alapján is készítek újabb jegyzeteket. A módszertan azért fontos, hogy minden pillanatban tudjam, milyen lépések közül választhatok. Lehet, hogy a majdani termékek egyike egy kész módszertan lesz, amit más is követhet.

A feljegyzések zömét nyilvánossá teszem az interneten.

Sokoldalú, de nem a legjobb

Gimis koromban volt egy titkos játékom. Amikor irigykedni kezdtem valakire, akkor gyorsan arra gondoltam, miben vagyok jobb az illetőnél. Matekversenyt nyert? Sebaj, én simán megverem csocsóban. Lehet, hogy meg fog jelenni egy verse? De én jobb vagyok nála matekból, a verseny első fordulójába bekerültem. Általában nem kellett sokat gondolkodnom, hamar rábukkantam arra, amiben jobb vagyok. (Ahogy arra még hamarabb, hogy miben jobb a másik, hiszen ebből az összehasonlításból és irigykedésből indult az egész.)

Sokáig szégyelltem, hogy ezzel vigasztalom magam. Meg aztán nem is olyan nagy szó olyat találni, amiben különb vagyok. Ez még a legbénább osztálytársamnak is ment volna, mondván, hogy 21-16-ra megver pingpongban vagy több országban járt, mint én.

Van egy másik, ismertebb játék, amit sajnos nem én találtam ki (hanem valaki más, akinél biztosan ügyesebben zsonglőrködom). Ketten lehet játszani. Kapsz öt üres borítékot és tíz egyforma papírlapot. Oszd szét a lapokat a borítékokba. Ha tetszik, berakhatod egy borítékba az összeset, vagy szétszórhatod őket egyenletesen, vagy bármilyen más arányt kitalálhatsz. Én ugyanígy szétosztom a nálam lévő tíz lapot öt borítékba. Egyikünk sem látja, mit csinál a másik.

Ez után a borítékjainkat az asztalra fektetjük párosával, vagyis minden borítékoddal szemben ott fekszik az én egyik borítékom. Kinyitjuk őket, és megszámoljuk a bennük lévő lapokat. Ha a tiédben van több, kapsz egy pontot. Ha az enyémben van több, én kapok egy pontot. Döntetlen esetén egyikünk se kap. Végigmegyünk az összes borítékon íly módon. Aki több pontot gyűjtött össze, az nyer.

Izgalmas ez a játék önmagában is, nem triviális, hogy mi a nyerő stratégia. Annyi sejthető belőle, hogy nem érdemes egy lapra feltenni mindent, hiszen akkor a többi üres borítékot az ellenfél már egyetlen lappal is legyőzi. A viszonylag egyenletes elosztás több esélyt ígér, bár a mechanikus 2-2-2-2-2 felállást könnyen veri pl. a 3-3-3-1-0.

A játék ebben a formájában tehát elég jól modellezi az én kamaszkori hozzáállásomat. Nem egy területen érdemes kiemelkedő teljesítményt nyújtani, hanem több területen jobbat, mint az átlag. A modell persze sántít is több helyen. Az élet nem olyan igazságos, hogy ugyanannyi lapot osszon mindenkinek. A jó családi háttér és a tehetség önmagában több lapnyi előnyt jelenthet – más kérdés, hogy él-e ezzel az illető. Ugyanígy kevesebb lappal is lehet nyerni, csak gondosan kell megválasztani és végigvinni a stratégiát.

A modell sántít abban is, hogy a valóságban a társadalom nem azt jutalmazza, aki több területen teljesít, hanem azt, aki egy dologban ér el kiváló eredményeket. Képzeljünk el egy focistát, aki azt mondja, hogy bár nem fut olyan gyorsan, mint a csapattársai, de elég szépen hegedül. Valószínűleg nem kerül be a válogatottba. Azt fogják tanácsolni neki, hogy eddzen, és javítsa ki a hiányosságait, a hegedülést pedig hagyja meg hobbinak, ne is említse, amikor fociról beszélnek. Vagy ha nagyobb elhivatottságot érez a zene iránt, akkor tegye fel arra az életét. Gyakoroljon nap mint nap, legyen zenész. Néha majd lejár focizni a haverokkal, ha a sok koncert mellett marad rá ideje.

A világban tehát az a játékszabály uralkodik, hogy az nyer, aki a legtöbb lapot tudja begyömöszölni egy borítékba. Hogy a többibe mi kerül, az magánügy, hobbi, nem érdekes.
Vannak, akik otthonosan mozognak ebben a játékban, és különféle képességeiket sikerül nagyrészt egy mederbe terelniük. Fókuszáltak, kitartóak, eltökéltek. Irigylem őket, most már tisztán és leplezetlenül. Hiába sakkozom vagy zsonglőrködöm jobban, mint ők, mégis övék a siker, a partit ők nyerik.

De kell, hogy legyen a világnak egy olyan szeglete, ahol az én kamaszkori szabályaim szerint játszanak. Ahol az nyer, aki tűzoltó és katona délelőtt, aztán este vadakat terelő juhász. Ahol nem az van előnyben, aki kiváló, hanem aki megtartja természetes gyermeki sokoldalúságát és kreativitását. Ebben a szegletben más dolgokat hoznánk létre mi, akik csak elég jók vagyunk, de több területen, és nem cövekelünk le egyiknél sem. Világ csapongói, egyesüljünk!

Vakmerően

Vak férfi sétál végig a peronon,
botjával szélesen kaszál a földön.
Egy nő eléje ugrik:
jaj, le ne essen!
És beljebb tolja a férfit.
A vak tesz egy-két lépést,
majd visszatér korábbi útvonalára.
Éreznie kell a peron szélét,
hogy tudja, merre jár.