A legjobb tanító

Tanulni legjobban a mestertől lehet – ezt hittem sokáig. Kerestem is bőszen a mestert, és nem találtam. Néha ráakadtam valakire, akit mások mesternek tartanak. A róla hallott történetek alapján többet vártam volna tőle. Élőben kiderült róla, hogy kedves ember, lehet tőle tanulni is, de nem annyit, mint szerettem volna. A legnagyobb csalódás, hogy nem nyűgözött le, ami egy mesternél azért minimum.

Beláttam: aki a filmvásznon három méter magas, szinte tökéletes lény, az a valóságban nálam alacsonyabb, és enyhe szájszaga van, ha túl közelről akarom befogadni az igét. Lazítottam a keresési feltételeken, már nem mestert kerestem, de legalább egy mesterkét vagy kismestert. Vagyis a lényeg nem változott: attól lehet legjobban tanulni, aki nálam jóval nagyobb tudású.

Ezek az emberek többnyire külföldiek, sőt nyugat-európaiak vagy amerikaiak, a próféták számunkra ott teremnek. Utazni kell tehát, hogy eljussunk hozzájuk, ki kell fizetni a tréningek borsos díját még akkor is, ha helybe jönnek. Akinek kevés a pénze, keressen kisebb tudású tanítót, akinek alacsonyabb a napidíja. Vagy marad a könyv, ami olcsóbb, hozzáférhetőbb, és lepárolva, konzerválva tartalmazza a tanításokat.

Álljunk meg ezen a ponton egy pillanatra. Miért is akarok tanulni, mi a célom vele? Egészen absztraktul azt mondhatom, azért, hogy a jelenlegi A pontból eljussak egy B pontba, ami valamilyen szempontból jobb, kívánatosabb. Lehet, hogy ott több pénzt keresek vagy többen szeretnek vagy boldogabb leszek vagy bármi más. És itt jön a következő kérdés: ki ismeri legjobban az A-ból B-be vezető utat?

Új bekezdést nyitok, hogy legyen idő elgondolkodni ezen. Két lehetőség van. Az egyik lehetőség, hogy lényegében mindenki ugyanazt az utat járja be. Mindannyian egy cipőben járunk, és ugyanoda igyekszünk. A-ból B-be egyetlen út vezet. Ekkor érdemes a nagy tudású, tapasztalt szakértők tanácsát követni, hiszen ők ismerik legjobban az utat.

Van azonban egy másik lehetőség is. Más a te helyzeted, mint az enyém, és mindkettőnk célja különbözik. A és B között számos út vezet, az egyik egyenes, a másik girbe-gurba, az egyik az erdőn át halad, a másik hegyen-völgyön át. Ebben az esetben a világon legjobban én ismerem az utat, annak összes zsákutcáival és buktatóival.

Szerintem különböznek az utak. Ez egyrészt izgalmas, másrészt magányos helyzet. Bölcs dolog meghallgatni más vándorok úti beszámolóját, főleg azokét, akikkel hasonló tájon barangolok. Némelyikkel talán együtt is haladok egy darabig. De azt a terhet cipelni kell, hogy hiába kérdezősködöm, másoktól csak részleges tanácsot kaphatok. Én vagyok az a tanító, akit kerestem, bármilyen elégedetlen vagyok is azzal, hogy milyen keveset tud ez a fickó.

A legtöbb, amit egy tanító tehet, hogy mond nekem egy jó mondatot vagy feltesz egy jó kérdést. Az tehát a dolgom, hogy jó kérdéseket tegyek fel magamnak, legalább olyan jót vagy jobbakat, mint bárki más. Kezdem hát mindjárt ezzel: hogyan tegyek fel jó kérdéseket magamnak?

Lassabban

Lelassulni, több időt tölteni a mundén, hétköznapi részletekkel, amiket a kliens mesél.  Nem sietni, amikor arról beszél, hogyan ül le otthon gitározni, vagy hogyan rendezi be a nyaralóját.  Van bennem ilyenkor némi türelmetlenség, hogy haladjunk már, ne ragadjunk le a mellékes részleteknél.  De neki éppen ezekből a részletekből áll össze az élete.

Egyik kliensem vissza is jelezte, hogy lassuljunk le jobban.  Így többet tudok meg róla, érdekesebb lesz, és több anyagból tudunk meríteni.  Ha én fontosnak, figyelemreméltónak találom életének apró szépségeit és sikereit, akkor ő is jobban fog figyelni rájuk.

Egy jól sikerült műhely

Annyira jó műhelyt tartottam tegnap, hogy még ma délelőtt is jókedvű voltam tőle. Már egy héttel korábban elkezdtem készülni rá, írtam egy-két oldal jegyzetet. Kitaláltam, milyen blokkokból álljon, melyik hány perces legyen, mikor tartsunk szünetet. Addig gyúrtam, amíg össze nem állt az egész egyetlen ívvé, amit akár három mondatban el tudok mondani. A felkészülés során elég célzott kérdéseket tettem fel magamnak. Arra törekedtem, hogy legfeljebb fél órás blokkok legyenek, és mindegyiknél választ adjak az alábbiakra:

• Mi a címe? Miről szól egy mondatban?
• Mikor kezdődik és meddig tart?
• Kiscsoport vagy nagycsoport vagy más felállás?
• Ha különböző szerepeket játszanak egy csoportban, külön instrukció mindegyik szerephez (pl. mit csinál a tanácsadó, mit csinál a megfigyelő)
• Néhány gondolat, amit el akarok mondani az elején vagy a végén
• Példák vagy sztorik, amikkel világosabbá, kézzelfoghatóbb tehetem a mondanivalómat

Ezeket a szempontokat most menet közben találtam ki, de érdemes lesz használnom őket legközelebb is.

A műhelyen egyébként keveset beszéltem. Tartottam egy húsz perces bevezetőt, aztán csak a gyakorlatokat vezettem fel néhány percben, lehetőleg egy sztorival fűszerezve. De nagyrészt hagytam, hogy a résztvevők dolgozzanak egymással, hiszen legjobban úgy tudják megtanulni, ha kipróbálják.

Nálad okosabb

Briliáns kölyök voltam. Az emberek szerint kérkedés, hogy briliásnak mondom magamat. De ha azt mondanám, én voltam a legmagasabb gyerek, azt tényközlésnek tekintenék. Nem is tudom, miért tartják önteltségnek, ha azt mondom, okosabb vagyok a többieknél. Talán mert sokan okosnak hiszik magukat, és közben nem azok.

(I was a brilliant kid. People think that it's bragging to say you're brilliant. But if I were the tallest kid, it would be regarded as a mere statement of fact. So I'm not sure why it's regarded as arrogance when I say I was smarter than everyone. Maybe because so many people think they're smart when they're not.)

Harvey Pekar: Ego & Hubris: The Michael Malice story

Vannak azok a vendéglők, ahol a számlával együtt három dobókockat is hoznak.  Ha csupa hatost dobsz, ingyen vacsoráztál.  Tegyük fel, hogy elmegyünk ketten vacsorázni, a végén hozzák a kockákat.  Jól megrázod őket, aztán gurítasz.  Van köztük egy hatos, de az sajnos kevés.  Megrázom én is, a markomban csörgetem, kigurítom.  Aztán összenézünk, és szépen kifizetjük a számlát.

Így ismeretlenül, pusztán matematikailag: nagyjából ugyanennyi esélye van annak is, hogy nálad okosabb vagyok.  Hogy pontosabb legyek: nagyobb az intelligencia-hányadosom.

Ez nem jelenti, hogy jobb a helyesírásom, hogy több ország fővárosát tudom felsorolni fejből, hogy jobb jegyeket kaptam az iskolában.  Mindezt nem jelenti, bár van rá esély.  Viszont valószínűleg jobban vág az eszem, mint a tiéd.

Erről nem szoktam beszélni, nem dörgölöm ismeretlenek orra alá.  Talán éppen azért, hogy ne tartsanak önteltnek.  És így éppen átestem a ló túloldalára, azokkal együtt, akik a szűkebb környezetemben tudják rólam, hogy okos vagyok.  Úgy kezeljük, mintha ennek semmi jelentősége sem volna, mintha éppen annyit számítana, mint a lábméret vagy a hajszín.

Még nem tudom, hogyan fogom puszta ténynek tekinteni a magas IQ-mat.  De majd kitalálom, elég okos vagyok.

A két kínos kérdés

Szupervíziós csoportban mesélte egyik kollégám, hogy a kliense megkérdezte tõle, mennyire súlyos az esete és meddig fog tartani a terápia.  Mire a kolléga azt felelte: még sokáig látjuk egymást.  Ezt mesélte el nekünk büszkén, szája szélén finom mosollyal.

Egy másik kollégámtól azt kérdezte a kliense, hogy tényleg nem normális, amit csinál?  A csoportunk vezetõje erre nevetett: miért nem mondtad neki azt, hogy ide nem jár normális ember?

Ha zavarba akarod hozni a pszichológusodat, kérdezd meg tõle, meddig kell még hozzá járnod.  Lehet, hogy megpróbál kibújni az egyenes válasz alól azzal, hogy ez tõled függ, és minden esetben más.  Ekkor ne tágíts, kérdezgesd tovább: mikor fogja tudni megmondani?  Mit tegyél ahhoz, hogy jól haladjon a folyamat?  Persze az is elõfordulhat, hogy még ennyi választ sem sikerül kicsikarnod, hanem visszakérdez, miért olyan fontos ez neked, miért faggatózol.  Lehet, hogy megizzasztottad, de ezt valószínűleg nem fogja neked megmutatni.

Vagy vedd elõ azt a részedet, amit annyira nem szeretsz megmutatni, hogy talán még a pszichológusnak sem nagyon beszéltél róla.  Kérdezd meg tõle – ha elég biztonságosnak érzed a helyzetet –, hogy ezt normálisnak tartja-e.

Ezek a kérdések a legtöbb kliensben ott motoszkálnak, és sok terapeuta kínosnak találja õket.  Igen, néha én is.  Ám ha elmismásolom a választ, vagy azt érzékeltetem, hogy az illetõ nem normális, komolyan beteg, és készüljön fel egy hosszú, fájdalmas, bizonytalan folyamatra – nos, akkor a terápia tényleg sokáig fog tartani, fájdalmasan és telve szorongással.

Pedig a szívünk mélyén mindannyian jót akarunk a kliensnek.

Kicsit változni

Van egy rossz hírem meg egy jó hírem. A rossz hírem az, hogy az emberek nem nagyon változnak. A jó hírem, hogy az embereknél kis változás is sokat számíthat.

(I have both bad news and good news. The bad news is that people don't change much. The good news is that people don't need to change much to make a big difference.)

James Warnke, idézi Joel Simon: Solution focused practice in end-of-life and grief counselling, p. 138