Míg közönséges halandóknak hónapokba telik, hogy megszerezzenek egy asszonyt vagy egy házat, amelyre rákívánnak, az uralkodók minden korban úgy gondolták, hogy ez jár nekik, mégpedig azonnal. Csak szólni kell az aktuális miniszternek, titkárnak, mikor kinek, és az rögvest, intézkedik, hogy őfelsége megkapja, amire szemet vetett.
Vannak persze olyan nem anyagi javak, amelyeket nem lehet egy csettintésre birtokolni, megszerzésükhöz idő kell. Ilyen például a tiszta gondolkodás képessége – hiába száz ló, katona, ehhez még a királynak is be kell ülnie az iskolapadba, bármilyen párnázott legyen is az.
A világos gondolkodást évszázadokon át úgy tanították, hogy végigrágták Euklidész geometriáról szóló könyvét. Ezt az oktatási módszert maga Euklidész kezdte mint udvari tanító. Az akkori görög király szorgalmasan biflázott heteken-hónapokon át, ám végül kifakadt. Azt követelte matematikusától, mutasson neki egy rövidebb utat. Euklidész tisztelettudóan meghajolt, és annyit felelt csöndesen:
a geometriához nincs királyi út.
Utálom ezt a mondatot, és sokan vannak így vele. Feltehetőleg a király is utálta, bár annyit már megtanult addigra, hogy a kellemetlen hírért ne ölje meg a hírnököt. Amit mindannyian hallani szeretnénk, hogy igenis léteznek módszerek, amelyekkel megúszható a sok piszmogás, görcs, verejték. Ha a tudomány el tudja juttatni az embert a holdra, akkor képes kell hogy legyen arra is, hogy egy pohár italba sűrítse a geometriát. Csak felhajtjuk ezt a löttyöt, és máris az agyunkba kerül az egész tudás.
Bárhogy kapálózik a tudomány, hogy nem létezik ilyen mágikus innivaló, mi nem hiszünk neki. Szívesebben hiszünk azoknak, akik azt állítják: létezik. Megvesszük a könyvet, amelyik azt ígéri, két hét alatt elsajátítjuk a befektetés csínját-bínját, és a jövedelmünk a tízszeresére ugrik. Beiratkozunk a tanfolyamra, ahol egy hétvége alatt megszabadulunk negatív hiedelmeinktől és boldogok leszünk. Oly édesek ezek az ígéretek.
Aztán elolvassuk a könyvet, ami nem farag belőlünk milliomost egy hónap leforgása alatt. Sőt ha továbbgondoljuk, rájövünk, hogy nem is lehet mindenkire érvényes a módszer, hiszen akkor nyüzsögnének körülöttünk a gazdagok, és lassanként csak hálóval lehetne szegényembert fogni. Az egyetlen, akinek a könyv biztosan megtízszerezte a jövedelmét nem más, mint maga a szerző, és ő sem a módszerével, hanem a jogdíjakkal kereste a pénzt.
A közgazdász szólt előre, csak nem akartuk meghallani kijózanító, sótlan szavait. Olykor lehet szerencséje valakinek, és hozzáértés nélkül tesz szert vagyonra, de az esetek zömében meg kell dolgozni érte, kitanulni a szakmát és gyakorolni éveking. És néha még akkor is kell hozzá szerencse. Hasonlókat mondott a pszichológus is. Egy traumát nem lehet egyik napról a másikra megszüntetni. Annak feldolgozásához idő kell, elkötelezettség meg egy csomó más tényező, és egy pszichológus vagy pszichiáter segítsége.
A szakemberek között tehát nagy az egyetértés abban, hogy komoly változáshoz hosszú idő kell, sok munka, és természetesen szakemberek. De vajon hihetünk-e nekik? Egy pszichoterapeuta idejét és pénzét abba fektette be, hogy évek alatt gyógyítsa meg a betegeit. Mentális modelljébe nem fér bele, hogy ugyanerre az eredményre néhány hét alatt is el lehet jutni.
Egy évszázaddal ezelőtt a természettudósok krémje lehetetlennek tartotta, hogy egy levegőnél nehezebb tárgy repüljön. Amikor a Wright-fivéreknek sikerült olyan repülőgépet fabrikálniuk, amely a levegőben maradt, ezt néhány újság egyenesen csalásnak bélyegezte. Ha egy olyan szigorú tudomány művelői, mint a fizikáé, képesek ekkora tévedésre, mennyire vehetjük készpénznek például a pszichológia állításait?
Akadnak ugyan ilyen látványos tévedések, de a tudomány a legtöbbször csak teszi a dolgát, halad előre, józanul, unalmasan. Száz esetből egyszer csakugyan melléfog. Sajnos nem tudjuk előre, melyik lesz a száz esetből az az egy. Ahogy mindannyiunknak megvannak azok a történetei, amikor saját hiszékenységünk csapdájába estünk, úgy van olyan sztorija is mindenkinek, amikor egy valószínűtlennek tűnő eszköz működött.
Én például egész gyerekkoromban rágtam a körmömet, a családom nem tudott mit kezdeni vele. Megpendítették, hogy bekenhetnék lótrágyával vagy pirospaprikával, mint annak idején az ő gyerekkorukban kezelték az efféle renitenskedést – de szerencsére nem valósították meg egyik félkomoly fenyegésüket sem. Én pedig kamaszodtam, majd felnőttem, és rendületlenül rágtam tovább a körmömet. Aztán elolvastam egy NLP-s technikát, amivel fél óra alatt megszabadultam ettől a rossz szokástól.
Szemtanúja voltam, hogyan szokik le valaki egy Gestalt-csoportban egy óra alatt a dohányzásról. Láttam, hogyan kapaszkodik vissza a bukás széléről egy kliensem néhány ülés után.
Vagy vegyünk egy ártatlanabb példát, a rajzolást. Beletörődtem, hogy hiába vacakoltam az iskolában kockákkal és almákkal, nincs akkora tehetségem ahhoz, hogy felismerhetően elkészítsek egy portrét. Aztán kezembe került egy könyv a
Jobb agyféltekés rajzolásról, kipróbáltam a benne leírt gyakorlatokat, és leesett a állam. Kiderült, hogy sokkal jobban tudok rajzolni, mint hittem. A módszer nem tett csodát, nem varázsolt belőlem Picasso-t egy hét alatt, de elindított egy úton, amely folyamatos fejlődést és sikerélményt jelent.
Akkor gondolkodtam el, miért nem törekszünk arra, hogy a saját területünkön létrehozzunk egy ilyen módszert? Miért ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy a fontos változások fájdalmasak és hosszan tartanak? Lehet, hogy ostobaság szembemenni azzal, amit többen bebizonyítottak, és legtöbbször nekik lesz igazuk… de legalább néha, titokban, otthon a sufniban barkácsoljuk össze a lehetetlent, és próbáljuk ki, hogy tud-e repülni.
