A rettegés köre

Röhögtem, amikor először hallottam, mitől fél az amerikaiak többsége.  Nem a terroristáktól, nem az elhízástól, hanem attól, hogy nyilvánosan beszéljen.  Nem tudom, hogy ez olyan félelem-e, amit demokratikus országok lakói élnek át, vagy inkább arról szól, hogy az ember állati része szűköl a demokráciától.  Én mindenesetre szánalmasnak találtam.  Amíg rá nem jöttem, hogy én sem vagyok különb: én attól rettegek, mit fognak szólni ahhoz, amit írok.

Elkezdtem tehát blogot írni, hogy eddzem magamat.  Először a nevemet is adtam hozzá, aztán kipróbáltam gyáván, név nélkül.  Így könnyebben megy.

De közben hiányzik a közönség, hiszen nem magamnak akarok írni, hanem másoknak, olvassák, nevessenek rajta, megrendüljenek tőle, elgondondolkodjanak rajta, és persze lenyűgözze őket az a könnyed zsenialitás, amellyel mindezekbe az állapotokba eljuttatom.  Ezért a név nélkül írt bejegyzéseimet linkjét megosztottam barátaimmal, ismerőseimmel.  Tehát vannak olvasóim, akiknek biztosan megvan a véleményük, amitől rettegek.

Mindjárt elkezdek egy másik, még titkosabb blogot...