Egyetemista koromban néhány barátommal összegyűltünk és zenéltünk. Egyikük gitározott, a másik egy üres sörösdobozban kavicsokat rázott ritmusra. Én pedig énekeltem, rögtönzött dallamra rögtönzött szöveget. Részegek voltunk, persze, de leginkább a közös alkotástól éreztük magunkat fergetegesen.
Ezt ma már nem tudnám megtenni, mert tudom, hogy hamisan énekelek, és a rögtönzött szövegem is távol áll a tökéletestől. Akkor megengedőbbek voltunk egymással és magunkkal. Talán nem is hallottak engem hamisnak, vagy nem tartották fontosnak, hiszen az együtt-zenélés a lényeg.
Az a gyanúm, hogy a magunkra figyelés könnyen válik ártalmassá. Boldogok, akik nem meditálnak és nem járnak terápiába?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése