Kotta és szabadság

Egy barátom felnőtt korában kezdett el zongorázni. Az első órán azt mondta neki a tanárnő: a zongorázás végtelenül szabad dolog. Az egyetlen szabály az, hogy pontosan azt játszd le, ami a kottában áll; azon túl viszont azt csinálsz, amit csak akarsz. Amikor meghallottam ezt a történetet, először azt hittem, a tanárnő cinikus vagy tréfás körítéssel mindössze azt közölte, hogy nála nincs helye az egyénieskedésnek, a kottát kell követni és kész. Hozzá kell tennem, hogy nem játszom semmilyen hangszeren.

Forrás

Most már másképp értem a zongoratanárnő mondatát. Egy kezdőnek már az is kihívás, hogy egyáltalán megközelítőleg eljátsszon egy darabot, hibátlanul követve a leírt hangjegyeket, ütemeket és egyéb finomságokat. Egy kezdő nem lát túl ezen az alapfeltételen, számára az a bizonyos szabad terület nem létezik. Aztán ahogy egyre jobban belegyakorolja magát a zenélésbe, kezdi megtapasztalni, hogy a kotta szerinti játék nem a végcél, hanem a belépő egy sokkal tágasabb világba.

Amikor az első számítógépes programjaimat írtam, napokig görnyedtem a gépnél, hogy végre az csinálja a program, amit akarok tőle. Az elemi feladatoknál ez sikerült is, de mihelyt egy kicsit nagyobb fába vágtam a fejszémet, úgy éreztem, fölém nő az a csökönyös gép, és képtelen vagyok elmagyarázni neki, milyen működést várok tőle. Ha az egyik helyen megváltoztattam a programot, máshol elromlott; a másik helyen kijavítottam, erre egy újabb helyen jelent meg a hiba. Jó néhány évig birkóztam így a géppel, és észre sem vettem közben, hogy lassan kitanultam a csinját-bínját, és egyre kevésbé birkózom.

Pontosabban: más szinten van, amivel birkózom. Az már nem jelent problémát, hogy elmagyarázzam neki, mit akarok. Az első szoftvert, amivel pénzt kerestem, három hétig írtam. Ma nagyjából egyetlen nap elég lenne hozzá. Manapság olyan kérdésekkel birkózom, hogyan lehet megírni úgy a programot, hogy később könnyű legyen módosítani, hogy olyan gyorsan fusson, amennyire a felhasználók igénylik, hogy működjön sokféle környezetben. Ma már azt mondanám, mint annak idején az a zongoratanárnő: a szoftverfejlesztésnél csupán arra kell ügyelni, hogy megfeleljen a követelményeknek. Azon túl viszont azt csinálsz vele, amit akarsz.


“Csak a kereteket kell betartani, azon túl viszont teljes a szabadság” – úgy látszik, ezt a szabályt minden területen újra és újra meg kell tanulnom. Most éppen azzal küzdök, hogy életemben először teljes munkaidős állást vállaltam. Bár rugalmas a munkaidő, ez átlagban mégis napi nyolc órás elfoglaltságot jelent. Amikor panaszkodósabb kedvemben vagyok, vagy éppen szűknek találom a mozgásteremet, akkor úgy érzem magam, mint egy rabszolga, akinek minden perce be van osztva reggeltől estig. Elképzelem, hogy egy jóindulatú ismerősöm azt mondja mosolyogva, csak a napirendet kell betartani, azon túl viszont azt csinálsz, amit akarsz. Nos, ha ezt mondaná, nem állnék jót magamért.

A helyzetben az a gonosz, hogy csupa olyan tevékenységgel van tele az életem, amit szeretek. Bármelyik részt hagynám ki, hiányozna. Reggel óvodába viszem a gyereket, kissé sürgetem, hogy időben odaérjünk, hogy aztán majd én is időben érjek a munkahelyre. Munkaidő után megint a gyerekkel és a párommal vagyok, aztán vacsora, fürdetés. Ekkorra már elfáradtam annyira, hogy üveges tekintettel tudok csak a párommal néhány szót váltani. Utolsó erőmmel intézem azokat a privát dolgokat, amire napközben nem volt időm vagy energiám. Kipréselek még magamból tíz-húsz percet, amit az aktuális projektemre fordítok. Legvégül este az ágyban azt teszem, amit hajdan a felnőtt-lét legkínosabb velejárójának tartottam: a könyvből egy-két oldalt olvasok, és már alszom is.

Ez még csak az alap. Erre jönnek az egyéb tevékenységek, a terápia, a találkozás a barátaimmal, a párommal való randi és az az egyre fakóbb, ugyanakkor egyre fájdalmasabb vágy, hogy szabadságra menjek ebből az egészből, beüljek a moziba titokban, utána csak mászkáljak az utcán, kötöttségek és határidők nélkül.

Tudom – vagy inkább remélem –, hogy eljön az az idő, amikorra megtanulok ezek között a kötöttségek között élni, és meg fogom látni azt a hatalmas területet, ahol mindent szabad. Még nem látom, és ha ezt valaki nagyon az orrom alá dörgöli, könnyen dühbe jövök.