A két kínos kérdés

Szupervíziós csoportban mesélte egyik kollégám, hogy a kliense megkérdezte tõle, mennyire súlyos az esete és meddig fog tartani a terápia.  Mire a kolléga azt felelte: még sokáig látjuk egymást.  Ezt mesélte el nekünk büszkén, szája szélén finom mosollyal.

Egy másik kollégámtól azt kérdezte a kliense, hogy tényleg nem normális, amit csinál?  A csoportunk vezetõje erre nevetett: miért nem mondtad neki azt, hogy ide nem jár normális ember?

Ha zavarba akarod hozni a pszichológusodat, kérdezd meg tõle, meddig kell még hozzá járnod.  Lehet, hogy megpróbál kibújni az egyenes válasz alól azzal, hogy ez tõled függ, és minden esetben más.  Ekkor ne tágíts, kérdezgesd tovább: mikor fogja tudni megmondani?  Mit tegyél ahhoz, hogy jól haladjon a folyamat?  Persze az is elõfordulhat, hogy még ennyi választ sem sikerül kicsikarnod, hanem visszakérdez, miért olyan fontos ez neked, miért faggatózol.  Lehet, hogy megizzasztottad, de ezt valószínűleg nem fogja neked megmutatni.

Vagy vedd elõ azt a részedet, amit annyira nem szeretsz megmutatni, hogy talán még a pszichológusnak sem nagyon beszéltél róla.  Kérdezd meg tõle – ha elég biztonságosnak érzed a helyzetet –, hogy ezt normálisnak tartja-e.

Ezek a kérdések a legtöbb kliensben ott motoszkálnak, és sok terapeuta kínosnak találja õket.  Igen, néha én is.  Ám ha elmismásolom a választ, vagy azt érzékeltetem, hogy az illetõ nem normális, komolyan beteg, és készüljön fel egy hosszú, fájdalmas, bizonytalan folyamatra – nos, akkor a terápia tényleg sokáig fog tartani, fájdalmasan és telve szorongással.

Pedig a szívünk mélyén mindannyian jót akarunk a kliensnek.