Aki nem beszélt, pedig...

Élt egyszer egy ember, aki nem beszélt. Tudott beszélni, de úgy döntött, nem szólal meg addig, amíg rá nem talált a tökéletes mondatra. Addig is mutogatva kérte el a sót a reggelinél; ügyeit írásban intézte; némán vallott szerelmet, majd bólintással jelzett az anyakönyvvezető előtt. Teltek az évek, és ő elszántan hallgatott.


Megöregedett, háta mögé párnákat polcoltak, úgy ült az ágyban. Mielőtt meghalt, azt motyogta: nem találtam meg. Ám ezt az egyetlen, tanulságos mondatot sem hallotta senki; az ápolója sorozatot nézett a szomszéd szobában.

Eljött hozzám ez az ember élete delén, több évtizednyi hallgatás után. Nem szólt, csak egy papírt csúsztatott elém, amelyen elmesélte ezt a sorsot, amit elképzelt magának. Ezt a sorsot, amit kiműttetne magából.

Elképzeltem, hányszor rugaszkodott neki a szövegnek, hány változatát írta meg, gyűrte össze, hajította dühödten a kukába. Hányszor adta fel és kezdte újra mégis.

Itt ül előttem a történetével, ami még nem történt meg egészen, félúton van a valóság és a képzelet között. Minden kimondatlan szavával egyre közelebb kerül a véghez, amitől menekül.

Talán elérhetnénk együttes erővel, hogy kimondjon egy mondatot. Nem a tökéletes mondatot, még csak nem is az utolsó szavait. Valami hétköznapit, hogy jó napot vagy kérem a sót vagy szeretlek vagy azok a rohadt szúnyogok.

Talán elérhetjük, hogy megszólaljon végre… De nem biztos, hogy az szolgálná a javát. Most mit mondjak neki?

Várok egy kicsit, hátha kitisztul. Itt ülünk, szótlanul. Odakint zajlik az élet.