Egy az ezerből

Száz vagy akár ezer részből fog állni, amit írok. Apránként haladok, de nem lépésről-lépésre, hanem összevissza. Talán az agyam van ilyen zavarbaejtően és kuszán huzalozva, talán ilyen ennek az írásnak a természete. Miközben egy újabb darabot csiszolok, nem tudom, hová fog illeszkedni a Nagy egészben.

Olyan ez, mint sorba rakni egy kártyapaklit a vonaton az aprócska asztalon, ahol nincs hely kiteríteni az összes lapot. Képzeld el ugyanezt egy olyan csomaggal, amelynek színei, figurái ismeretlenek, az egyik lapon mindössze két sárga spirál látható a két szemközti sarokban, a másik lap mintha egy apokrif tarot-hoz tartozna inkább. És olyan vastag a pakli, hogy éppen csak befér egy tág araszba a jobb hüvelyked és kisujjad közé; esélytelen, hogy végezz a passziánsszal, tartson bár Szibériáig az út.

Ez hát a kártyacsomag, aminek most nekiállok. Ez az első lapja. Ó, milyen lehet a többi!