Az idő urai

Tele volt vevőkkel a bringabolt, Laci pörgött-forgott, magyarázott. Vártam szépen a soromra, haverként nem akartam az életét azzal keseríteni, hogy még én is kérdezősködöm. Fél óra múlva a vásárlók elpárologtak, kettesben maradtunk Lacival. Készültem, hogy előrukkoljak azzal, amiért jöttem. Laci lerogyott a pult mögé, vacakolt egy kicsit a laptopján, a nyomtatóból előbújt egy papír, azt kitépte, összegyűrte, és káromkodott. “Délután két óra van, és nem volt egy nyugodt percem, hogy dolgozni tudjak!”

Elcsodálkoztam, hiszen éppen ez a biciklibolt az élete. Szinte a saját kezével építette fel, hajnalig festette a falakat annak idején, persze mi is besegítettünk. Azért csinálta, hogy egyre többen szeressék meg a bringás életet, jöjjenek hozzá, kérjenek tanácsot. Nála vegyék meg a válogatott cuccokat, ne azokra a gagyi egy-hétvégés gépekre üljenek, amiket a nagyáruházak nevetséges áron sóznak a tudatlanok nyakába, aztán hozzá jönnek sírni. Most pedig itt ül a srác, és bosszankodik.

De nem sokáig csodálkoztam rajta, csupán egy-két napig. Tegnap azon kaptam magam, hogy a laptopnál ülök, és mogorván nézzek bárkire, aki megszólít. Hagyjatok már dolgozni! – üvöltöttem volna. Pedig éppen azt akarták: együtt dolgozni velem. Mi ütött belém, morfondíroztam el, hiszen szeretem, amit csinálok, és szeretek együtt dolgozni a munkatársaimmal. Ezen töprengtem este, miközben végigpörgettem magam előtt a napomat.

Reggel egy nagyobb csoportos megbeszéléssel kezdtünk, igyekeztünk ugyan rövidre fogni, ám így is egy óra hosszat tartott. A felmerült kérdéseket utána két-három fős kisebb csoportokban finomítottuk. Ketten jelezték, hogy csak egy gyors kérdés akarnak feltenni nekem. Odakísértem egyiküket a géphez, mert mutatni egyszerűbb, mint elmagyarázni. Aztán a másikhoz siettem. Közben az elsőnek eszébe jutott még valami, amiről az előbb a nagy sietségben elfeledkezett.

Eközben néztem az órámat, hogyan falják a mutatók a perceket, a fél órákat. Mostanában a Pomodor nevű munkamódszerrel kísérletezem, amely szerint huszonöt perc munka után tartsunk öt perc szünetet. Na jó, a meetinget kivételként kezeltem, hiszen a többiek nem használják ezt a módszert, és mégis csak hogy nézne ki, hogy felállok huszonöt perc után. Bocs, fiúk, egy kicsit pihenek, rögtön jövök. Ha akarjátok, folytassátok nélkülem, vagy lazítsatok ti is. Nem álltam fel, hanem végigültem csöndben. Aztán egy rövid kérdésre mégsem mondhatok nemet. A második is csak öt percet kért tőlem, annyi igazán belefér.

Furcsa, hogy milyen könnyen átadom másoknak az uralmat a saját időm felett – és ahogy elnézem, mások is ezt teszik. Mások idejével rendelkezni hatalom. A főnökhöz illik pontosan érkezni, ő viszont megvárakoztatja, aki hozzá érkezik. Minél nagyobb főnök, annál inkább. Megteheti, hiszen hatalma éppen ebben áll; és még mítoszt is kerítünk e köré, hogy neki rengeteg a dolga, sok embert kell vezetnie.

Ugyanilyen hatalma van a közintézményeknek és nagyvállalatoknak, ahol engedelmesen sorszámot tépünk, sorban állunk, magunkban dohogunk, és természetesnek tartjuk, hogy így mennek a dolgok. Hiába hívják a mobilszolgáltatók vagy a bankok ügyfélszolgálatnak ezt várakoztatást, valójában ki vagyunk szolgáltatva nekik. Ők élnek a hatalmukkal, és kezükben tartják az időnket.

De nem kell ehhez a főnök vagy a nagyvállalat, a családtagjainknak vagy barátainknak, munkatársainknak ugyanígy átengedjük az uralmat. A kollégám elkezd egy végeláthatatlan történetet arról, hogyan vitte állatorvoshoz a kutyáját, én félig leplezett unalommal végighallgatom. Nem szakítom félbe, legalábbis egy darabig nem. Ha már nem bírom tovább, akkor bocsánatkérően annyit mondok, a projektet be kell fejeznem határidőre.

Néha megtéveszt az a kifejezés, hogy szabadidő, és azt hisszük, akkor kiszabadulunk a munkahely kötöttségei alól, és végre a magunk urai lehetünk. De mit kezdünk a szabadidőnkkel? Ilyenkor intézzük el az ügyeket, amihez sorba kell állni. Ilyenkor találkozunk azokkal a sótlan rokonokkal, akiknél türelmesen végighallgatjuk, hogy vitték állatorvoshoz a kutyát. És nem mondjuk itt sem szépen, nyugodtan: most tíz perc szünetet kérek. Nincs semmi különös dolgom, csupán magammal akarok lenni.