Az aktuális guru válláról ráérősen omlik alá a ruha, mosolyog: hová siettek, ostobák? Élj a pillanatnak, ne stresszelj. Lassíts és lazíts. Arra figyelj, ami igazán fontos az életedben. Könnyű azt mondani. Ha csak ennyiből állna, mindenki lassú lenne és laza. Így még azért is rosszul érezzük magunkat, hogy olyan ritkán sikerül a pillanatban élni. Hiszen még a guru is megmondta, hogy a titok nyitja ez.
Mi áll ennek az esztelen tempónak a hátterében? Az, hogy legtöbben nagyvárosokban lakunk, ahol egy nagyobb falu lakossága egyetlen háztömbbe zsúfolódik, és sűrűn egymás mellé építik ezeket a háztömböket is? Vagy az, hogy a piaci verseny egyre feszesebb iramot diktál, és a lemaradókat végleg eltapossák? Vagy ezt az árat fizetjük azért, hogy egyre több lehetőség közül választhatunk, míg végül sírva fakadunk az áruházban, ahol képtelenek vagyunk választani a polcokon sorakozó százhúsz fajta jobbnál-jobb mustár közül?
Ez is egy olyan téma, amelyről több könyv született, semhogy egy emberélet elég volna elolvasni mindet. Nincs könnyebb dolga annak sem, aki praktikusabb ennél, és nem az okokat kutatja, hanem az érdekli, hogyan oldja meg a helyzetet. Az időgazdálkodásról is annyi módszer és könyv látott napvilágot az elmúlt ötven év alatt, hogy megtöltenék egy magánkönyvtár összes polcát.
Ám a NASA egyik kutatócsoportja szerint egészen máshol kell keresni a megoldást. Azt állítják, hogy a fejlett világ időzavarának hátterében elsősorban nem társadalmi vagy pszichológiai okok állnak. A jelenség alapja szerintük fizikai. Shakespeare azt a mondatot adta Hamlet szájába: “kizökkent az idő; ó, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt”. Úgy érezzük, ez csupán költői kifejezés, de valójában a lényegre tapint: az idő mint fizikai létező tényleg elképesztő furcsaságokra képes.
Einstein pusztán gondolati úton arra a rendkívüli felfedezésre jutott, hogy másképpen telik az idő egy gyors űrhajón, mint itt a lassan keringő Földön. És nem arról van szó, hogy más a szubjektív időérzetünk, hanem az idő tényleg másképpen telik.
Képzeljük el egy ikerpárt – kezdte Einstein a gondolatkísérletét. Egyik tagjuk itthon marad, és búcsút int testvérének, aki űrhajóra száll egy távoli naprendszerbe, majd onnan évek múlva onnan visszatér. Mindkét testvér számára sokkoló lesz az a pillanat, amikor viszontlátják egymást. Aki itt maradt, az megőszült, húsz év múlt el fölötte; míg világlátott testvére alig egy évvel lett idősebb.
Ezt a furcsa jelenséget ikerparadoxonnak nevezték el. Számos fantasztikus filmben visszaköszönt, mióta Einstein felfedezte. Pedig nem a fantasztikum világába tartozik, hanem olyan tény, amelyet több kísérlettel bizonyítottak.
A hétköznapokban ezt nem vesszük észre. Amikor a reptéren fogadjuk barátunkat, aki a nyaralásból tér haza, legföljebb azt látjuk rajta, hogy lesült és kipihent, lélekben talán fiatalodott, de neki ugyanúgy egy hét telt el, mint nekünk. Ha egy nagyon pontos atomórát vitt volna a fedélzetre, akkor már mérhető volna a különbség, de csupán töredék másodpercekben. Az ikerparadoxon sokkoló hatásához olyan gyors űrhajó kellene, amilyennel az emberiség még nem rendelkezik – legalábbis nem olyannal, amely személyszállításra alkalmas lenne.
Az ikerparadoxont vizsgálták a NASA kutatói, és azt keresték, milyen körülmények között válik számunkra is érzékelhetővé. Azt a meglepő felfedezést tették, hogy az időérzékelésünk a legtöbb esetben nem szubjektív, hanem nagyon is pontos, és hasonló eredményt mutat, mint a műszerek. Az idő ténylegesen változik, lelassul és felgyorsul körülöttünk. Az idő bakugrásaiért egy chronionnak nevezett részecske a felelős.
Ahol sok chronion halmozódik fel, ott lassan telik az idő; minél nagyobb a sűrűségük, annál lassabban. Ahol viszont lecsökken a chronionok száma, ott felgyorsul az idő. Szervezetünk a chronionok arányának apró ingadozását is észleli a környezetben – a tudósok számára egyelőre még rejtély, hogy hogyan.
Azt is még csak találgatják, mitől és hogyan változik a chronionok aránya a környezetben akár egyéni, akár közösségi szinten. Valamilyen ipari termelés mellékhatása volna ez? Képes a szervezetünk önmagától kibocsátani vagy elnyelni a chroniont? Izgalmas kérdések ezek, amelyek számos tudós fantáziáját birizgatják, ám a NASA nem támogatna komoly összegekkel egy ennyire elméleti kutatást. Ami őket érdekli, az egyetlen kérdés: hogyan lehet a chronionok arányát növelni vagy csökkenteni?
Lehet, hogy néhány éven vagy évtizeden belül ezekre a kérdésekre választ kapunk, és majd befolyásolni tudjuk, lassan vagy gyorsan teljen az idő. Most szinte minden ember zsebében lapul egy készülék, amellyel távoli lévő családtagjával vagy barátjával beszélhet. Lehet, hogy 2020-ban mindenki egy olyan készüléket fog hordani, amellyel beállítja maga körül az időt. A fogorvos várójában ülve feltekeri maximumra, majd elviszi a kedvesét vacsorázni, és ott lelassítja az időt. És ki tudja még, hogyan fogja ez az apró masina átalakítani az életünket…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése