Azért mondom, hogy luxus a visszatekintés, mert közvetlen haszna nincs. A mosógépszerelő kipróbálja még egyszer a gépet, mielőtt kijelentené, hogy elkészült a javítással. Ez is része a visszatekintésnek, és bár nem lesz tőle jobb a mosógép, elfogadjuk, hogy a javításhoz ez is hozzátartozik, hiszen ekkor győzödik meg a szerelő arról, hogy nincsen olyan hiba, ami eddig elkerülte a figyelmét. Ez a kis ráadás-idő bőven megtérül, mert nem nálunk fog jelentkezni a hiba rögtön az első mosásnál.
Ám képzeld el, hogy a szerelő leül egy laptoppal vagy notesszel a kezében, és leír néhány megfigyelést, jegyzetet. A válla fölött átkukucskálsz, mit ír, és ilyeneket látsz. A csavarokat átlósan meglazítani. Amikor a megrendelő azt mondja telefonon, hozzá lehet férni, akkor rákérdezni, hogy nincsenek-e ott csövek vagy ablakpárkány a környéken. Szép szakma ez, gondolod, és milyen jó szakember, hogy lejegyzi magának a tanulságokat. De amikor fizetésre kerül sor, és rájössz, hogy ezt az időt is kiszámlázta, akkor felháborodsz, hogy ne a pénzeden képezze tovább magát. Ha tanulni akar, menjen szépen haza, és ott irkálja le a tanulságokat a saját szabadidejében.
Fordított helyzetben ugyanígy bűntudatunk lenne elszámolni a visszatekintést. Az már időpocsékolás, hiszen nem járul hozzá ahhoz a munkához, amit elvégeztünk éppen. Bár a projektmenedzsment kézikönyv leírja, hogyan kell a projekt végén levonni a tanulságokat, ezek a beszélgetések ritkán szólnak arról, hogy a résztvevők tényleg tanulnak valamit, és azt megosztják a többiekkel. Inkább úgy tekintik, mint annak idején az utolsó órát vakáció előtt, amikor az osztály egy szólamban skandálta: utolsó óra, utolsó nap, nem fog a kréta, nem fog az agy. Végre befejeződött a projekt, ez az utolsó meeting, ne tépázzuk egymás idegeit, legyünk rajta túl szép csöndesen; ne szóljon senki, ne legyen bonyodalom, ne tartson tovább ez az egész a kelleténél.
Azt hisszük, aki sokat foglalkozik valamivel, az egyre jobban fog hozzá érteni. Minél több projektet pörgetünk ki az ujjaink közül, annál jobban értjük majd a finomságait. Ám ismerünk mindannyian kivételeket, akik sokat tapasztaltak, mégis, mintha nem tanultak volna belőle semmit. Sokan akár évtizedeket töltenek el egy pályán, és nem sokkal jobban értenek hozzá, mint a karrierjük legelején. A tanulás éppen abban a látszólagos holtidőben zajlik, amit haszontalannak ítélünk, és kidobunk az ablakon. A tanulás éppen az, hogy visszatekintünk. Feltesszük magunknak a két legegyszerűbb kérdést.
- Mi az, amit legközelebb másképp fogok csinálni?
- Mi az, ami jól ment, és érdemes lesz megismételni legközelebb?
Személyes tapasztalatom az, hogy amikor visszatekintek arra, amit csináltam, sokkal gazdagabbnak és nyugodtnak érzem a napomat. Amikor viszont egyik dologba kezdek a másik után, és nem hagyok időt magamnak arra, hogy levonjam a tanulságokat, akkor egyetlen hosszú hajszába folyik össze az egész napom. És nem arról szól ez, hogy tartok-e szünetet az egyes tevékenységeim között, mert a visszatekintés nem egyenlő a pihenéssel. A visszatekintés alatt még azzal foglalkozom, amivel előtte, csupán a nézőpontom változik. A pihenés alatt már mással foglalkozom.
Az előbb írtam a két legegyszerűbb kérdésről, de ezeknek számtalan változata létezik. Mindenki magának találja ki, mely kérdések segítik leginkább a tanulását. Sőt ezek a kérdések témánként változnak is, másképp tanulok egy terápiás ülésből, mint egy cikkírásból. Mostanában az a sejtésem, hogy a majdani visszatekintő kérdéseket érdemes már az előtt kitalálni, hogy belefognék a dologba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése